Szilveszter. December 31. Ó év. Új év. Már akinek. Nekem máskor van. Én márciusban tartok óév-búcsúztatót, nekem az új év 365 (366) napja akkor kezdődik, amikor megéltem a születésem napját. Egyre kevésbé érdekel a többi, nem tudom ki által és mikor kihirdetett alkalom. Tudnék még értékelni egy téli napfordulót "új évként", amikor a leghosszabb éjszakát elérjük, megérjük, túléljük, és megnyílik a remény, hogy a fény ismét átveszi a hatalmat a sötétség fölött.

A fiataloknak amúgy sem kell alkalom a bulizásra, ráadásul a kereskedelemben borzasztóan kihasználják ezt a semmihez nem köthető pillanatot, de mindegy is, ez igazán nem az én dolgom.

Mindenkinek vannak értékei, fizikaiak, lelkiek, szellemiek, mindenfélék. Mindenkinek vannak szerettei, bálványai, hitei, elképzelései, tervei, vágyai, álmai. És persze mindenkinek vannak gyengeségei, hitványságai, fájdalmai, félelmei is. Így volt ez a facebook előtti időkben is.

Nem fog senki jobb belátásra térni attól, hogy a facebookon közzétett felhívásokat, okosságokat, életszépítő idézeteket, tanácsokat, kéréseket, üzeneteket, dicséreteket, ledorongolásokat olvassa.

A gonosztevő lelke, a dohányos, az italozó, a hangos, a durva, a félős, a bulizós, és a többi, nem attól változik, hogy bibliaként a facebookot olvasgatva megvilágosodik. Nem a kötöttségek, törvények, szívhez szóló megnyilatkozások, kérések hatnak, hanem a személyes tapasztalat, rossz forgatókönyv szerint egy betegség, egy jókora koki a hülyeségért, egy még hangosabb, egy még gonoszabb, egy még durvább ellentámadás, jobb esetben az önkéntes fordulat, egy belső átalakulás, egy lelki nagytakarítás, a józan megfontolás, egy pro és kontra lista, önmagunk meggyőzése.

Ha én túlsúlyos vagyok, és zihálok, zakatolok, fájnak a lábaim, állandóan köhögök, és már jobban zavar, mint amekkora örömet okoz az éjszakai nagy zabálás vagy a dohányzás, akkor változtatok a szokásaimon, mielőtt nagyobb és súlyosabb figyelmeztetést kapok az élettől, mert belátom, hogy egyetlen életem van, amellyel én sáfárkodom, akár jól, akár rosszul. Nincsenek külső körülmények, élethelyzetek, más emberek, akikre hivatkoznom kellene, mert ezek egyike sem tud helyettem az én életemről és egészségemről dönteni. Csakis én vagyok. Én állok önmagammal szemben.

Persze közösségi lények vagyunk, emberek között élünk, akik egyenként mind különbözőek, mások a meggyőződéseik, preferenciáik, céljuk, és ez ránk is hatással van, de csakis közvetve.

Ha tudom, hogy a kutyám, akit amúgy akarata, beleegyezése és az ő választása nélkül fogadtam magam mellé, és ezért felelősséggel tartozom iránta, retteg a petárdáktól (vagy a mennydörgéstől), akkor nem teszek fel üzeneteket a facebookra, hogy emberek, léccilécci ne petárdázzatok, mert fél a kutyám, mert annak éppen annyi foganatja lesz, mintha füstjelekkel felírnám az égre, hogy léccilécci, ne dörögj ég, mert fél a kutyám. Akkor mit tehetek? Pofon egyszerű. Magam mellé veszem a félős kutyámat, és simogatom. Kész. Akkor is ezt teszem, ha az egy hatalmas, kint tartott jószág, mert sem a testméret, sem a tartás mikéntje nem határozza meg, hogy fél-e vagy sem. Ha a kutyám piszkos, neveletlen, vagy akármilyen, arról egyrészt én tehetek, másrészt ez szintén nem határozza meg, hogy fél-e a durrogtatástól, égi vagy földi háborútól. Vagy fél, vagy nem fél. Ha fél, akkor megoldom, hogy ott legyek mellette, mert ott biztonságban érzi magát. Megfürdetem, kikefélem a szőrét, leterítek egy pokrócot, behozom a kutyaházat, kiköltözöm mellé az udvarba, vagy akárhogy, de MEGOLDOM. Nem a facebookon üzengetek, anyázok, veszek össze a világgal, ugrok neki mindenkinek, hanem belátom, hogy felelősséget vállaltam egy élőlényért, akinek nem volt választása, rám van bízva, én biztosítom a tartásának körülményeit, én etetem, én teremtek neki életteret, akkor is, ha mindig is tudtam, hogy lesznek gonosz, állatutáló emberek, szilveszteri petárdázások és nyári viharok. Ha akkor önzőn úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem, akkor legalább most legyek önzetlen. A kutya nem a szolgánk, és attól még félni fog, hogy bezárjuk a pincébe egyedül szilveszter éjszaka, mert ezzel legfeljebb azt tudtuk le, hogy nem tud elszökni. Ezzel azonban nincs megoldva az ő félelme, csak a fizikai foglyulejtése, amihez nincs jogunk. A kutyatartás bizonyos fokig nagyobb felelősség, mint a gyermekvállalás, mert bár mindkettő önös döntés egy másik érző lény sorsáról, de amíg a gyermek felnő és önállóvá lesz, legalábbis előbb-utóbb el tud készíteni magának egy vajaskenyeret, ha éhes, a háziasított és otthon tartott kutya nem képes erre egész életében. Egy családtagról tudunk úgy gondoskodni a szabadságunk alatt, hogy megfőzzük az ebédjét előre egy hétre, kiadagoljuk, s neki csak meg kell melegítenie naponta az adagokat. Egy kutyának nem tehetjük ki több napi ételét, hogy ossza be belátása szerint, mert legyen bármilyen jól nevelt és "okos", az első órában fogja behabzsolni az egészet, mert az ösztönei ezt diktálják neki. Az embert meghatározzák döntései, választásai, tettei.

Ez csak egyetlen, keskeny szelete az emberi felelősségvállalásnak, a homo erectus, sapiens, ludens (felemelkedett, értelmes, játékos) életének. Felemelkedtünk, értelmet és érzelmeket kaptunk, milyen szép is lenne, ha élnénk velük, a javunkra fordítanánk. Ha megfelelően gazdálkodnánk velük, a magunk és a körülöttünk élők javára, józanul, okosan, ugyanakkor odafordulóan, nyitott szívvel. Ha mindenki életét a "helyes" (mi a "helyes"?) irányba kormányozná az intellektusa, és persze az érzelmei!

Nem is erről akartam írni. Vagyis nem csak erről. De már így is túl hosszúra nyúltam.