Napló

mindenféléről...

Kétségbeejtő

Ezt teszi a politika az emberrel.

És most nem csak a kormányzatra gondolok. Sőt. Éppen nem rájuk. A Jobbikra gondolok, igazi gyásszal a szívemben. De gondolhatnék az MDF-re, a Kisgazda Pártra, az SZDSZ-re, a KDNP-re, az újabb időkben a Szocialista pártra vagy az LMP-re.

Mindenütt elérkezett a pillanat, amikor teljesen elfelejtették az eredeti célt, létük egyetlen lényegét, a küldetésüket, és a legborzasztóbb, hogy az őket megválasztókat.

Már szóba sem kerül, még közvetetten sem az őket megválasztó állampolgár, a politikai szerep, kizárólag egyéni, személyes sértettségekről, adok-kapokról szól az egész.

Hiába próbálják a kis pártkatonácskák képviselni választóik érdekeit továbbra is, hiába próbálnak a lakástakarékról posztolgatni, valós munkát végezni a helyi önkormányzatoknál, már senkit nem érdekelnek. Nem ők kerülnek a tévébe, az internetes hírportálok és a közösségi oldalak nem az ő szokványos, mindennapi harcaikról szól, mert az unalmas. Minden a szaftos személyes egymásba belemenést harsogja, mert az sokkal izgalmasabb.

Közben kiapad a Duna, elolvad a jég az Északi és a Déli sarkon, elpusztulnak az őshonos fák, elszaporodnak a természetidegen rovarok, az emberek világában pedig szétesik minden: az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a lakóházak, a családok, elmebeteg tínédzserek öldökölnek, de kit érdekel?

Bulvár lett a politikából.

És mindeközben a FIDESZ? Akárcsak az ötvenes években: szépen, csendben kiiktatják a párton belül ellenük fordulókat, nem verik nagydobra belső viszályaikat, csak azt látjuk (vagy nem látjuk), hogy emberek felbukkannak, majd eltűnnek a süllyesztőben, és csak sejthetjük, hogy itt történhetett valami. Közben mennek előre a saját maguk elé rajzolt úton, és bár őket sem érdekli már régen semmi és senki, kizárólag a saját bomlott elméjük ötletei és a saját és családjuk érdekei, de mégis tudnak haladni. Nem forgácsolják szét önmagukat, egyre erősebbek és összezártabbak, és egyre nagyobb kárt okoznak ennek az országnak.

Nem tudom, melyik a jobb megoldás, csak azt érzem, egyre jobb lenne visszamászni a fára. Olyan időkbe, amikor még nem volt politika.

Szép új vagyis régi világ

"Lánczi András is tagja lesz a Magyar Tudományos Akadémia intézeteit átvilágító 14 tagú bizottságnak.
Lánczi András 1986-ban még a marxizmus felsőbbrendűségét hirdette a Világosság című kommunista ideológiai lap szerkesztőjeként publikált "Filozófiatanítás és módszer a középiskolában" című munkájában: „a marxista filozófia kicsiben (értsd iskola), és nagyban (tudományos kutatás) többet képes adni, mint bármely más világnézet”." (index)

Szép új régi világ ez, mondhatom!

1950 - Békekölcsön, 1963 - Lakás- és autónyeremény betétkönyv

Volt honnan ötletet meríteni, Rogán Antal!

A Magyar Népköztársaság kormányának felhívása a békekölcsön jegyzésre

 

A felszabadulás után, a barbár fasiszta hordák pusztítása nyomán romokban hevert országunk. A Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg segítségével, a kommunisták vezetése mellett megindult az újjáépítés munkája és a szabaddá lett nép csodákat művelt. A nép ellenségei, az imperialisták cinkosai ellen folytatott harcokban egybeforrott népünk, megszületett alkotmányunk, a dolgozók állama. A károk helyreállítása, a dolgozók hatalmának megszilárdítása után új, nagyobb feladatokat tűzhettünk magunk elé: ötéves tervünket, a szocializmus építését városban és falun.

Amikor országátalakító ötéves tervünk indulása előtt, annak további biztosítására, most egy éve a kormány ötéves tervkölcsön jegyzésére szólította fel a dolgozókat, a felhívás lelkes fogadtatásra talált és több mint 50 százalékkal jegyezték túl a kibocsátott kölcsön összegét.

Népköztársaságunk kormánya ezért BÉKEKÖLCSÖN kibocsátását határozta el és felhívással fordul népünkhöz: bocsássa megtakarításait a nép államának rendelkezésére.

A BÉKEKÖLCSÖN a mai nappal 750 millió forint értékben kerül kibocsátásra. Mindenki szabadon választhat nyeremény és kamatozó kölcsönkötvények között. Mindkét kölcsönfajtát 10 év alatt minden kötvényterjesztő maradéktalanul visszakapja.

A nyeremények sorsolása félévenként történik. Minden második kötvény nyereménnyel kerül kisorsolásra. A főnyeremény a 20 sorsolás mindegyikén 100 000 forint. Ezenkívül mind a 20 sorsolás alkalmával jelentékeny számú 50 000, 25 000, 10 000 és 5000 forintos nyereményt fognak kisorsolni.

A Magyar Népköztársaság kormánya meg van győződve arról, hogy felhívása a dolgozók közt lelkes visszhangra talál. Bizton tudja, hogy hazánk minden hű fia, városban és falun egyaránt, a béke ügyének védelmében fokozott áldozatkészséggel fog a felhívásra válaszolni.

A BÉKEKÖLCSÖN csakúgy, mint az ötéves tervkölcsön, a dolgozó nép saját államának nyújtott kölcsön, melynek révén saját sorsát fogja előrelendíteni.

A BÉKEKÖLCSÖN ötéves tervünk fejlesztését, államhatalmunk további megerősítését, a béke ügyét szolgálja.

A BÉKEKÖLCSÖN minden forintja egy-egy csapás az imperialista kalandorokra, válasz gyalázatos háborús terveikre!

Kövessük a nagy szovjet nép példáját! Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk a Szovjetunió és a béketábor országainak megbecsülésére!

Budapest, 1950. szeptember 28.

Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében:

Rákosi Mátyás Dobi István

Szabad Nép, 1950. szeptember 28.

 

1956 megtorlási hulláma után a politikai vezetés már arra is ügyelt, hogy reményt ébresszen azokban, akik nem hagyták el az országot, bebizonyítsa, hogy itthon is érdemes élni, dolgozni, mert meglesz az eredménye. A gazdasági helyzet általános állapotától függetlenül elsőként, amolyan kedélyjavító intézkedésként, egy 1956. december 29-i kormányhatározat alapján, 1957-ben megjelent a Lottó játék.

Lakás- és autónyeremény betétkönyvet is lehet 1000 és 5000 Ft-os értékben vásárolni. Nem kamatozik, nem veszít az értékéből, évente sorsolják, és vissza lehet váltani.

Nekünk is volt ilyenünk, és míg a Békekölcsön kötelező volt, ez már "önként választható" befektetés.

Persze soha nem nyertünk semmit, s végül visszaváltottuk akkor, amikor az 1000 és az 5000 forint már régen nem ért annyit, mint a váltás időpontjában. Más esély azonban nem volt lakáshoz vagy autóhoz jutásra, így ez mégis több volt, mint a nulla.
Sokáig álltak (lehet, hogy még ma is?) országszerte (vagy csak Budapesten?) az úgynevezett Lottóházak, ahol a lakásnyereményeket osztották, a csúcsponton pedig vagy 150 (egyszázötven!) nyeremény Trabant és Wartburg futott a magyar utakon. A befektetett összeg azonban százmilliós nagyságrendű volt, kizárólag az egyetlen létező takarékpénztárnál, az OTP-nél. Szóval valaki nagyot kaszált már akkor is. Ja, pardon, persze a nép kaszált ezzel, csak nem tudott róla. Már akkor sem.

 

 

Sérthetetlenek virágzása

Az alvilág alja, ha egy kormányzat vezető tisztségviselői a szereplői. Akik támogatják, bűnrészesek.
Az alábbi egy 2015-ös cikk Rogán Antal 2012-es ötletéről, amellyel milliárdokat kaszáltak offshore cégek és egyéb csókosok, és amelyen milliárdokat bukott a magyar állam. Alvilági módszerek alvilági, ámde gazdag figurák EU-ba juttatása érdekében. Büntetlenül maradt (ez is), sőt, az ürgének azóta is voltak további gazdagodási ötletei az ingatlanbizniszben. Azóta is boldogan él.
Az elvakult FIDESZ-hívek szerint minden politikai elit lop, csal és hazudik (ebben igazuk van), de hadd tegyék, ha cserébe CSOK-ot és rezsicsökkentést adnak, valamint távol tartják a migránsokat (ez már mekkora parasztvakítás, amikor éppen ők engedték be jó pénzért őket), jótéteményeikért igazán megérdemlik. Nos, szerintem a börtönt érdemelnék meg. Egyelőre sérthetetlennek tartják magukat, de ez szokta az alvilági figurák vesztét okozni. Ebben bízom.

Index - Gazdaság - Bődületeset kaszálnak Rogán ötletén

 

Meghasonlás

"A kormány olyan erős magyar nemzetben gondolkozik, amely vállalja keresztény hitét, a keresztény eszmeiséget, és emellett a magyar nemzethez való ragaszkodást vallja magáénak.”

Az ilyen légből kapott, álszent és teljesen irreális - bár ugyanakkor persze bájosan idealista - kijelentésekkel zavarták össze sikeresen a határon túl élő magyarok fejét, akik ezek után azokra a honfitársaikra támadnak, akik átlátnak a szitán. (Ami egyébként nem nagy kunszt, hiszen a papír és a mikrofon mindent kibír, azt is, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal.)

A valóság ellenben az, hogy a megválasztott parlamenti képviselők hatásköre kizárólag a határokon belülre terjed ki. Ez pedig Trianon óta - aminek 2020-ra kért emlékévét amúgy éppen ők, akik a fenti tételt nyilatkoztatták ki, megtorpedózták - nem tartalmazza sem a Felvidéket, sem Kárpátalját, sem Partiumot, sem Erdélyt, sem Délvidéket, sem Kanadát, sem Ausztráliát, ahol még sok magyar él.

Mondhatnak, amit akarnak, minden más csak ámítás.

És ez nem jobb- vagy baloldal kérdése.

És én nem vagyok hazaáruló, amiért így gondolkodom.

És nem "fújok egy követ" senkivel, és nem válok kommunistává, Gyurcsánnyá, vagy bármi és bárki mássá, ahogyan azt inszinuálni akarja egyik-másik ismerősöm. Vagy nem is inszinuálják, hanem nyíltan kimondják, ami csak kicsit rosszabb.

Én - mi - nem hagytam - hagytuk - cserben őket, én - mi - egy álszent, a hatalomtól elmeháborodott kormányzat dróton rángatott bábúja lettem - lettünk, akiben még maradt némi józan ész, éppen ezért tehetetlenül nézi, hogy verik szét éppen azt a magyar nemzetet, amiben állítólag gondolkodnak.

Elfogynak az érvek, mert hiábavalóak. Túl sok az agymosott, aki csak a másik agymosott érvelését fogadja készségesen, a többi mind - nem néma csönd, sajnos, hanem - hazaáruló.

Ezt akarták és elérték. Mindenki mindenki ellensége lett.

Akárcsak az ötvenes években. Mivel én akkor születtem, pillanatnyilag úgy érzem, az életem teljesen fölöslegesen telt el, hiszen ott tartunk, ahol akkor, amikor megszülettem.

Szar érzés.

Allegória a csatornafedélről

Nap mint nap keresztüllépek ezen a járdán széltében végigívelő, több részből álló rácsozaton. Hetekig követtem valakik kitartó és heroikus küzdelmét a szélső elemmel, amely minduntalan kifordult a helyéből. Hetekig, hónapokig minden reggelre visszatették a helyére, de csak úgy éppen hogy, ezért aztán délutánra megint befordult a lyukba. A történet vége ez lett:

A fedél a bokor alatt, a lyuk tátongva végezte.

És mi ebben az allegória? Minden félszívvel végrehajtott cselekvésünk, elvetélt törekvésünk, füstbe ment tervünk, be nem teljesített álmunk, kiéletlen vágyunk, félbehagyott munkánk jutott róla eszembe. Mindennapi harcaink. Létünk végső kudarcra ítéltetése. Lényegünk megkérdőjelezése.

Mert ugyan át lehet könnyedén lépni azt a rést, már, ha számít rá az ember és odafigyel, de egy figyelmetlen kisgyerek térdig tűnne el benne, szóval mégis van (VOLNA) értelme, ha rendeltetésszerűen visszakerülne a lyukra a rács. Ha beteljesíthetné küldetését. Értelmet nyerne a létezése, ha jó kezekbe kerülne. Ha azok, akik egy ideig törődtek vele, nem adták volna fel. Nem ítélték volna hiábavalónak a küzdelmet.

Így lett a 40 centis csatornafedélből az élet értelmét megkérdőjelező allegória.

Érzékenyítés

Csináltam magamnak egy érzékenyítő programcsomagot. Egy - az igazi problémákhoz képest - jelentéktelen lábműtét után csak a sarkamra terhelhetem a súlyomat. Ez önmagában sem kis teljesítmény, de ha hegyen-völgyön át kell eljutnom A-ból B-be, akkor az igazi kihívás!

Totyogok ki a vasútállomásra, földre szegezett tekintettel, minden lépésre külön koncentrálva, mert ha belelépek egy aszfalthibába, akkor egyrészt elvesztem az egyensúlyomat, másrészt késként belém hasító fájdalom a "jutalmam". Ugyanez a helyzet a térkövek egészségesek számára észrevehetetlen vízszinthibái, és a látszólag hibátlan csatlakozások esetén. Lehet, hogy ez érthetetlen, de én most megtapasztaltam, hogy milyen elhibázott döntés a gyalogjárdát térkövekkel burkolni.

Felkapaszkodok a vonathoz vezető lépcsősoron. Ha legalább másfél lába működik az embernek, akkor ez kivitelezhető, gondolom önzőn csak magamra gondolva, de átsuhan a gondolat, hogy mit tehet az, akinek csak egy lába van, vagy aki kerekeskocsiba kényszerült.

Még van 10 percem a vonat érkezéséig, jó lenne leülni. Kimegyek a tűző napra, ahol van 2 lepusztult pad, vagy bemegyek a szocreál váróba, ahol mind a két pad tele van, hátha valaki megszán? Mire ezt eldönteném, már nem érdemes elindulnom, mert

érkezik a vonat.

Nézem a 3 lépcsőt, amin fel kell másznom (szó szerint másznom, olyan hihetetlenül magas). Próbálom feltenni a sarkamat jobbra, majd balra kifordítva a lábfejemet. Nem sikerül, mert olyan keskeny a lépcső, hogy a még nem oly nagy lábfejem sem fér el hosszában rajta.

Próbálom az egészséges lábammal kezdeni a mozdulatsort. Nem sikerül, mert olyan magas a lépcső, hogy nem tudok a lent maradó lábamon sarkon terhelve maradni.

Végül felhúzódzkodom valahogy, mert nincs más választásom.

A leszállóhelynél elismétlődik a procedúra, fordított előjellel. Bár lefelé egy kicsivel könnyebb. Ez a jutalom, amiért feljutottam a vonatra. Nem kell hátralévő életemet a gyógyulásig ezen a vonaton töltenem.

Vánszorgok a forgalmas budapesti utcán, borzalmas állapotban lévő aszfalton, néhol kockakövön, kifordult, vagy besüllyedt, vagy megemelt csatornafedeleket kerülgetve, járdáról le, járdára fel. Szigorúan a földre szegezett szemmel, nehogy egy lépést elvétsek.

Lámpás átkelőhöz érkezek. Akárhogy szaporázom, nem érek át a zöldön. Az autók türelmetlenek, megértem, de ez a zöld lámpa a gyalogosoknak csak fitten, egészségesen, sietve megtehető.

Minden új típusú, alacsony padlós vonat a Balaton felé közlekedik, az elővárosokba csakis a régiek hónapok óta, és még hónapokig. Most nem elmélkedek a forróságról, hogy a munkahelyre jó lenne nem leizzadva megérkezni, és délután nem totál kikészülten hazaérkezni, kizárólag a lépéslehetőségeimre koncentrálok. Etekintetben teljesen mindegy, hogy milyen vonatok járnak, hiába jönne az alacsony padlós, a mozgásában (nálam jobban) korlátozott utas úgysem jut el a vonatig.

Budapesti aluljáróba lejutás meredek - de legalább mozgó- - lépcsőn, túloldalon 2 hosszú lépcsősor. Ismét lehetetlen küldetés egy kerekesszékesnek.

Szavaimat nem szaporítva: ajánlom önkéntes érzékenyítő programomat az útkezelőknek, a MÁV-nak és a BKK-nak.

Fekete-fehér ország

Ma minden fekete és fehér. Kétdimenziós. Ha kritizálni merjük - bármiben és bárhogyan - az egyébként egyre riasztóbb önkényuralmat és a tomboló szertelenséget, akkor nem lehetünk mások, mint sorosbérenc liberálbolsik. Gondolkodás nélkül. Érvek nélkül. Megszűnik a barátság, a közös múlt és így a jövő is. Ezért kár volt végigküszködni az 50 év bolsevista rémuralmat.

Megszűnt a józanság. A mértéktartás. Valami hasonlót érezhettek a szüleink (nagyszüleink), amikor kitört a szocializmus.

Aki nincs velük, az ellenük van, azt el kell söpörni. És megtehetik, van hozzá hatalmuk, kiépítették. Egy tollvonás kérdése minden.

Én velük voltam sokáig, vagy inkább úgy mondanám: nem voltam ellenük.

A fékevesztettséget azonban elfogadhatatlannak tartom.

Ezért kár volt. Csöbörből vödörbe kerültünk. Ettől féltem április 8-án is. az egyeduralomtól. A teljhatalomtól. Ami elveszi az eszet.

Ha ettől sorosiszta liberálbolsi lettem, hát legyen. Voltam én már kommunista, mert egy fordításom az ábécében a szocializmusról szóló fordítás után következett a sorban. Voltam orosz kém, mert volt egy orosz sporttársam.

Amikor kicsi voltam, középen kilyukasztott leragasztott szemüveget hordtam egy ideig, amiben csak előre nézve láttam egy pici szegmensét a világnak. Leginkább ehhez tudnám hasonlítani azt, ahogy ma a világra és a kormánypártra tekintenek a kormányhűek.

Nagyon nagy meglepetés lesz, amikor végül leveszik ezt a látásszűkítő szemüveget. Merthogy egyszer leveszik, vagy levetetik velük, afelől nincs kétségem. Nem irigylem őket.

 

A nyugdíjról, amatőr módon

Nem értem én ezt a nyugdíjrendszert. Most akkor saját magam jogán kapom majd, vagy a következő nemzedék fizeti nekem?

Azért nem értem, mert eleve csak akkor és akkora mértékben vagyok "jogosult" a nyugdíjra, ha én befizettem mindig a nyugdíjjárulékot aktív dolgozói életem során. Megtalálnak minden napot (!), amikor nem fizettem, vagy nem fizettek utánam, és arra az időszakra kiesem a rendszerből, vagyis annyival tovább kell dolgoznom. Ennek skrupulózus átvizsgálására és összeszámolására minden esetben van kapacitás.

Jó, de ha így van, akkor miért nem saját jogon kapom a nyugdíjat? Amennyit befizettem, azt kapnám vissza. Tök egyszerű.

Ha viszont azok után, hogy engem részletesen átvizsgálnak, napról-napra évtizedeken keresztül, majd végül elengednek nyugdíjba, akkor miért a következő generáció fizeti a nyugdíjamat? Mi van, ha ők nem fizetnek nyugdíjjárulékot? Ja, persze, akkor én kevesebbet kapok. Miután nagy nehezen elmehettem nyugdíjba (amúgy már legalább 10 évvel később, mint az édesanyám), amit a saját befizetéseim alapján engedélyeztek vagy tagadtak meg, akkor pedig az összeg megállapításánál már a következő generáció befizetési hajlandóságának vagyok kitéve?

A magánnyugdíjat elnyomorították, nem sok választás maradt, vagy a párnacuhában gyűjtögetem a pízt, vagy öregségemre ki vagyok szolgáltatva az utánam jövő generációk befizetéseinek. Könnyű azt mondani ilyen helyzetben, hogy ja, hát ők nem fizetnek, így jártál, nem mi vagyunk a hibásak, hanem a "gyerekeid".

Ejnye, de fontosnak érzem magam az ország számára! (Csak viccelek.)

Aki érti ezt a rendszert, az szóljon!

Ginsberg és az én üvöltésem

Most hallom a rádióban, hogy a szocializmus óta eltelt 25 év TALÁN elég volt ahhoz, hogy a tokaji bor (csak ez!) visszanyerje korábbról szerzett méltó elismertségét külföldön. A MÁV és a Magyar Posta még nem nyerte vissza régi hírét. Mennyi idő lesz, mire az újabb egypárti rezsim rombolásából magunkhoz térünk? Ez jár a fejemben, elborzadva.

Allan Ginsberg 1957-ben így kezdi borzalmas versét, az Üvöltést:

"Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,
hisztérikusan"

Majd az őrület legalját így jellemzi:

"who faded out in vast sordid movies, were shifted in
dreams, woke on a sudden Manhattan, and
picked themselves up out of basements hung
over with heartless Tokay and horrors of Third
Avenue iron dreams & stumbled to unemploy
ment offices,..."

Orbán Ottó fantasztikus fordításában:

"kik elájultak a hatalmas mocskos mozikban átváltoztak álmaikban felriad
tak a hirtelen Manhattanre és összekaparták magukat a szívtelen toka
jitól másnaposan az alagsorokból és a Harmadik Avenue vas álmainak
borzalmaiból és belebotlottak a Munkanélküli Nyilvántartókba,..."

Versében a tokaji a legalja prolik piások filléres kannás bora. Persze az is lehet, hogy ez az olasz Tokaj bora. Az esetleges névbitorlás azonban már akkor sem zavarta az ittenieket.

Szép kilátások, hogy egy másik klasszikust idézzek.

U.i. FIGYELEM! A vers csak a legerősebb idegzetűeknek ajánlható!

Kezdődjön a munka!

Drága erdélyi, partiumi, bánsági, székely, kárpátaljai, délvidéki és felvidéki magyar barátaim az Úrban! És persze kanadai, ausztrál, dél-amerikai és bárhol máshol élő magyarok!

Most, hogy teljesült kívánságotok és a fizika törvényeivel (no, és a józan ésszel) dacolva másodszor is belelépünk ugyanabba a folyóba, és teljhatalomra segítettetek egy rezsimet, most kezdődjön a munka! Most mutassátok meg!

A következőkben segítsetek nekünk, magyarországi magyaroknak: szeretnénk méltó büntetést kijárni a gazdasági bűnözőknek, a közvagyon kárára elkövetett bűncselekmények kellő mértékű büntetését, a belterjes vagyonosodók kivizsgálását, az ügynökök átvizsgálását és az adócsalók leleplezését. Szeretnék méltó nyugdíjat a nyugdíjasoknak, és magamnak, és azt, hogy végre hozzányúljanak a 2006 óta befagyasztott közalkalmazotti törvényhez és bérezéshez. Szeretnék nem fizetni, ha ultrahangos vizsgálatra kell mennem, mert a tb-m 3 hónapos várakozásra jogosít csupán. Most így elsőre ennyi, mert nem szeretnék mértékvesztettnek tűnni.

Ígérem, én is megpróbálok odahatni a román, ukrán, szlovák, horvát, kanadai, amerikai és ausztrál parlamentre, hogy segítsen nektek abban, amiben hiányt szenvedtek!

Politikamentes (vagy mégsem?) gondolat

A politika mélységeiben fetrengve tegnap egy nagyon pozitív gondolat öltött formát bennem saját magamról.

Ha nem tudtam volna eddig, hogy miért volt jó választás a tanári pálya, tegnap megkaptam magamtól a választ.

A tudást az ember nem öncélúan adja át a diákjának. Nem jár vele sem politikai, sem személyes, sem pénzügyi cél. Persze, fizetést kap érte a tanár, de nyilván valamiből élni kell, így ha ezt személyes vagy pénzügyi célnak tekintjük, akkor mégis van ilyen, de ezt én nem tekintem ekként.

Lecsupaszítva azonban a tanítás nem hátsó szándékú. Ez csodálatos érzés.

Meglegyintett ez a gondolat már akkor is, amikor az addig segítőkész, kedves ingatlanközvetítő faképnél hagy abban a pillanatban, amikor az adásvétel létrejön és ő (elsőként a folyamatban) a jutalékához jut. Vagy akkor, amikor a személyes biztosítós, aki addig a nyakamra járt, többé nem lát bennem semmit, amint megkötöm vele az általa kínált életbiztosítást. Azonban igazán húsbavágóan akkor szembesültem mindezzel, amikor úgy döntöttem, hogy egy jobb szolgáltatást nyújtó bankhoz lépek át.

Volt bankomnál igen szívélyesen bántak velem. Kiemelten büszkének éreztem magam a bánásmód miatt, elhittem, hogy kivételesen fontos "ügyfél"vagyok, rendszeres telefonhívásokat kaptam, gondozták betéteimet, számlámat, jó tanácsokkal láttak el, kedélyes, már-már baráti beszélgetéseket folytattam a "bankárommal". A szigorúan vett üzleti kapcsolatból az évek során szinte baráti vált.

Most, amikor azért kell mennem, hogy elintézzem a "költözést", a bankváltást, egycsapásra megváltozott a hangulat velem szemben. Én hívogatom, én kuncsorgok, hirtelen nem érnek rá velem foglalkozni, nincs időpont, amikor találkozhatnánk, szinte rám pirítanak, hogy "nem ezt beszéltük meg", "nem erről volt szó". Mert már nem vagyok fontos ügyfél, sőt, becsaptam őt.

Így lényegét veszti minden addigi jó tanács, látszólagossá, áttetszővé válik a hozzám való jóság, türelem, támogatás, hozzá-nem-értésem jótét mosollyal kezelt "ne is törődjön ezzel, azért vagyunk mi, hogy segítsünk pénzének legoptimálisabb elhelyezésében" attitűd. És sajnos, ami még ennél is nagyobb probléma, hogy utólag kiderült, a személyre szabott tanácsadás és befektetési javaslatok nem az én érdekemet, hanem elsősorban a bankéit szolgálták. Csak a saját lehetőségeik között válogattak, lehetőleg olyasmit, amivel magukhoz láncolnak örökidőkre, mert nem transzferálható, csak az adott bank által forgalmazott megoldásokat ajánlottak.

Én ilyet soha nem éreztem pályám során. Hála Istennek, hogy nem KELLETT ilyet éreznem. A (nyelv)tudást személyes, vagy bármilyen magasabb érdek nélkül adtam, adhattam át, nem nyomorított lélekben az a tudat, hogy el is hagyhatnak, és nem változott az általam tanított tartalom aszerint, hogy kit vagy miért tanítok. Nem irányított felsőbb hatalom, közérdek, mások érdeke, saját érdekem, és nem kellett megváltoztatnom az általam tanított tudás tartalmát aszerint, hogy az iskolám, a hivatal, a felettes szerv, a világ pénzügyi helyzete, vagy bármilyen külső erő mit akar, mit vár el, mi az érdeke.

Jó nekem. Szakmámban nem kellett igazodnom senkihez, csakis belső erkölcsi és etikai értékeimhez.

Ezt kívánom mindenkinek akkor is, ha a pénzügyi szférában sokkal magasabb életszínvonalat érhet is el az ember, mert ez a helyzet egyrészt nem az én szégyenem, hanem általános emberi torzulás, másrészt semmi nem ér annyit, mint a lelki béke és a tiszta lelkiismeret. Akiben van/maradt egy szemernyi önismeret és önbecsülés, az élete végéig nem fog tudni elszámolni önmagával, ha visszatekintve azzal szembesül, hogy mindent önmaga érdekeihez mért.

A megbocsáthatatlan

Mindent fekete-fehérként érzékelő, és kérlelhetetlen kinyilatkoztatásokat tévő, magyar állampolgárságú, határon inneni és túli embertársaim figyelmébe ajánlom ezt a 2005-ös cikket (Magyar Narancs, amúgy...).

http://magyarnarancs.hu/belpol/nemzet_politika_-_mit_gondol_valojaban_a_fidesz_a_kettos_allampolgarsagrol-64582

A kormányzat megbocsáthatatlan bűnének tartom, hogy a határon túliak most ádázul nekimennek azoknak a határon innenieknek, akik nem elvakult párthívek. Gyalázatos férgeknek, kommunista árulónak, nemzetgyalázó ellenségnek nevezni azokat, akik az ő magyar állampolgárságuk ellenére nem a jelenlegiekre szavaznak, maga a nemzetgyilkosság. Ebbe sikerült belehajszolniuk benneteket, magyar testvérek, akik a határon túl éltek.

Tetszik, vagy sem, a képviselőszavazás az földrajzi tényező. Egy jogszabály, törvény vagy rendelet, amelyet Magyarország parlamentje hoz és Magyarország köztársasági elnöke hagy jóvá, nem lépi át az ország határait akkor sem, ha azokon túl is élnek magyar anyanyelvű, magukat magyarnak valló néptársaink.

Attól, hogy Antal József "lélekben 15 millió magyar" miniszterelnökének érezte magát, a magyar parlament jog- és hatóköre nem terjedt túl Magyarország földrajzi határain.
Nem az az igazi pusztítás, ami 2004-ben a népszavazáskor történt, hiszen az a hozzáállás csak a régiekhez méltó folytatás volt. Az akkor ellenzékben politizáló fidesznyikek is pontosan tudták, hogy mindez csak politika, és ha támogatják ezt a törekvést, akkor szereznek párszázezer (millió?) szavazatot azoknak, akik ezt kitalálták és azzal az ő kormányra jutási esélyeiknek vége. Józan belátású ember tudta, és tudja, hogy a területi újraegyesítés - és nem csak a nagykaliberű, átütő és karizmatikus államférfiak híjján - nem reális, sajnos soha nem is lesz az, vagy csak egy újabb háború révén (Isten ments!). Szóval, csakis önös hatalmi elgondolások húzódtak a háttérben akkor is, ahogy most is.

Az igazi pusztítás a magyar és magyar szembeállítása, az elbizonytalanítás, a gyűlöletkeltés, a szilárd erkölcsi, családi, társadalmi és politikai alapok és meggyőződések szétzilálása, aláásása, az "aki nincs velem, az ellenem van" bibliai tézisének személyes célokra történő torzítása, a külhoni magyarok agymosása, manipulálása. Igen, a manipuláció minden formája megbocsáthatatlan, de ez különösen az, mert itt az addig egy oldalon állókat fordították sikeresen szembe.

Meglesz a büntetésük, ebben bizonyos vagyok, csak nem biztos, hogy megéljük, és addigra olyan mély sebeket szerzünk, hogy azokba amúgy is belehalnánk.

Agyvíz és méltóság

Világéletemben megpróbáltam pozitív lenni és maradni. Meglátni a dolgok jó oldalát. A fényt az alagút végén. A gödör mélyén csücsülve, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Hogy a felhők fölött mindig ott süt a nap. Hogy a dolgok dinamikájának törvénye szerint mindig kiegyenlítődnek. Hogy akik rosszat tesznek velem vagy bárkivel, végül elnyerik büntetésüket. Hogy ugyanez történik velem, ha rosszat teszek valakivel.

Így tudom megőrizni a józan eszemet, a méltóságomat, az önbecsülésemet. Ezt az örökséget kaptam otthonról, ezt próbáltam átadni a gyerekeimnek. Így értem el majdnem a 6. ikszet.

És most kezdenek megtörni. Az egy dolog, hogy ilyen idősen, egy ledolgozott élet után nem tudok méltó (sőt, semmilyen) lakhatást biztosítani felnőtt gyermekeimnek - bár azzal biztattam magam, hogy legalább van fedél a fejünk felett, nem úgy, mint sokaknak - de hogy éppen egy ismeretlen hatalom készüljön maga alá gyűrni eddig komoly erőfeszítéssel megőrzött méltóságomat, az forrpontig hevítette az agyvizemet.

Görcsöl a gyomrom, pedig nem követtem el semmilyen bűnt, tiszta vagyok a törvény és az adóhatóság előtt, van rendes munkám, keresetem, soha nem volt adósságom, nem szerepelek feketelistákon, időben fizettem a kötelezettségeimet, életemben egyetlen egyszer kaptam fizetési felszólítást, amikor a bt-m 236 (kettőszázharminchat) forint tartozást halmozott fel az államháztartás és a nemzet kárára. Belém vésődött a szám, mert annyi levelet kaptam emiatt, mire kiderítettem, hogy hova és kinek, milyen címen kell befizetnem az összeget, hogy soha nem fogom elfelejteni. Azon gondolkoztam, hogy inkább letöltöm a tartozást a börtönben, mert ezt is felajánlották.

Most mégis álmatlan éjszakákat okoznak nekem, mert nem vagyok szavahihető. Nekem csak úgy nem hiszik el, hogy dolgozom, hogy lakom, hogy a nem kis kamatra felvett kölcsönpénzt visszafizetem, vagy ha nem, akkor majd számolok Isten, ember és bank előtt, és abban nem lesz köszönet. Én ezt vállalnám becsületszavamra akkor is, ha önmagában is megalázónak tartom, hogy 60 évesen életemben először hitelt kell felvennem. Nem elég. A családfámat is papírokkal kell igazolnom, látni akarják, hogy élek, mire költöm a fizetésemet, mióta és meddig dolgozom, lemásolják a személyimet, kutakodnak az életemben, belelépnek a magánszférámba, és még ez sem elég.

Még akkor sem kell indokolni az esetleges elutasítást, ha amúgy nem találnak semmi kivetnivalót bennem. Olyan folyamat ez éppen, mint a rosszindulatú tanár a vizsgán. Tanár létemre mindig láttam, hogy ha puskázik egy diák. Mindig tudtam volna olyat kérdezni, amire tuti, hogy nem tud válaszolni. Az én döntésem volt, hogy így teszek-e, vagy úgy döntök, hogy ha én elkaszálom őt, akkor az minősíti az én munkámat is. Én tanítottam, én juttattam el a vizsgáig, és nem tudtam elérni, hogy átmenjen rajta? Micsoda tanár az ilyen?

Én tisztességben, becsületben éltem le az életemet, és most mégis elbizonytalanítottak, hogy méltó vagyok-e egy olyan összegű hitelre, ami egy bankigazgató egyhavi fizetésével egyenértékű.

Megalázó, hogy be kell húznom a nyakamat, amitől úgy érzem, megtörik a gerincem, most, így "öregségemre", és nem azért, mert elgyengültek a csigolyáim, és nem azért, mert elkövettem valamit, ami miatt többé nem járhatok emelt fővel, hanem azért, mert egy bank azt akarja bizonyítani a hatalmi pozíciója biztos tudatában, hogy én egy megbízhatatlan, szavahihetetlen, ab start csaló és törvényszegő véglény, egy senki vagyok, aki be akarja csapni, tönkre akarja tenni őt, a bankot, ezért nagyon, de nagyon körültekintően kell eljárniuk velem szemben, ha nem akarják nagyon megjárni. Mert mi van, ha mégsem fizetek? Ha nem találtatok méltónak a kegyességükre? Ha átverem, tönkreteszem őket? (Ja, nem. Hiszen akkor ez fordítva történik, ők tesznek tönkre engem.)

Ha viszont minden elvárásnak megfelelek, megkapom a hitelt és maradék életemre eladósodok náluk, de boldogan és büszkén teszem ezt, mert kiérdemeltem a jóindulatukat, és ezután egy héttel (kettővel, fél évvel, 5 évvel, mindegy) mégis elvesztem az állásomat, mert ez egy ilyen világ, ja, az már mindegy nekik. Sőt, annál jobb úgy. Akkor bebizonyosodott, hogy nem voltam méltó a bizalmukra, és ezért méltán büntetnek meg.

Így leszek emberi lényből sárba taposott szarkupac.

Elindultam ezen a rám kényszerített úton? Tényleg van fény az alagút végén???

Reggeli

A közösségi médium városi oldalain folyamatos polémia zajlik a választások előtti nem túl jóindulatú közhangulatban annak kapcsán, hogy a jelenlegi vezetés mit is csinál a befizetett adóforintjainkkal. Körülbelül mindenkinek igazat adok, legalább részben. Az tény, hogy jó sok pénzt fizetünk ingatlan,- súly- vagy éppen vállalkozói adó címén.

A városom a természeti adottságain túl nem sok mindennel dicsekedhet a folyamatos és elvakult önkormányzati propaganda ellenére, de ezzel azt hiszem, nem vagyunk egyedül. Kis-, de inkább nagykirályok uralkodnak itt, akik sérthetetlennek érzik magukat. Egyre súlyosabb önkényeskedéseik arról árulkodnak, hogy tényleg nem félnek semmitől, megszokták a hatalmat, és egyre nagyobb részt csippentenek le saját hasznukra. Mindannyian milliomosok lettek, palotákban élnek, és biztosak benne, hogy őket nem érheti el a végzetük, nem bukhatnak bele semmibe.

A feltett kérdésekre nem válaszolnak, a javaslatokat meg sem hallgatják, a lakossági fórumokat, ha tartanak is, munkanap, mondjuk 14 órára szervezik, hogy a dolgozók nehogy ott legyenek, és bár már mindenki számára világos, hogy saját személyi kultuszokon és érdekeiken kívül semmi más nem érdekli őket, rendületlenül folytatják üzelmeiket, mert ők megtehetik.

Ami azonban ma reggel kitekintve lepukkant panelépületem erkélyéről, az évek óta tető nélkül, megcsonkítva meredező városi piac falai előtt, a borzalmas állapotú közút mentén szemet szúrt, az kiverte a biztosítékot. A képen látható, városi villanyoszlopokra szerelt 4 (négy!) óriásplakát 50 (ötven!) méteren belül található.

Hát, kedves lakótársaim, például erre költik a befizetett adóforintjaimat, meg a tieidet.

Ez az 50 méteres útszakasz viszont legalább untig elegendő egy keréktörésre az autónkon.

Hát, csak így vagyunk mi itt.

Vigasz

Egyetlen vigaszom maradt a múló idő fölötti szomorkodásomban: a fiatalok sokkal gyorsabban öregszenek.

Egynapos sítúra után hazafelé az úton, fájdalommal küszködve azon morfondírozok, hogy amikor érettségizett az osztályom, az ő koruk 1/3-a volt az enyémnek. Idén éppen a fele, és 30 év múlva, amikor annyi idősek lesznek, mint én most, a 2/3-a lesz. Ez nem egy feladvány, bár akár az is lehetne. Az már különösebb, hogy én, aki nem hasítok nagyon a matekban, egy pillanat alatt számoltam ki ezt a fenti képletet. Vagyis azt, hogy én mennyivel lassabban öregszem, mint ők. Ez azért biztató hír és felfedezés, nem? Mármint rám nézve, nem rájuk.

Vállamat alig bírom megemelni, pedig csak egy kicsike és szürreális ütést kapott, amikor leoldott a sílécem, csak úgy, magától. Amikor fele ennyi idős voltam, nem volt gond az ilyen esésekből, ma már be kell látnom, hogy másképpen reagál a testem. (Amint másként reagál sok minden másra is, de ezt most hagyjuk.)

Hát mi más vigasztalhat, minthogy én ennyivel lassabban öregszem, mint a mai fiatalok? Hova rohannak, magam sem értem. Lesz idejük annyi szépségre, élményre, csodára, mint nekem volt? Mindannyiuk, és a saját fiaim érdekében is szívből remélem, hogy igen.

De a síelést lassan fel kell adnom. Sajnos.

A MÁV 21. százada

Már 2 napja történt. Ennyi idő kellett, hogy beszélni tudjak róla.

Színházban voltam, Wass Albert és a szerelmetes Erdély varázsolt el a színpadon egy kis időre. Utána kellemes pezsgőzés a barátokkal. Csakhogy nekem indul a vonatom, mennem kell. Beérek a Nyugatiba, éppen időben, hogy kényelmesen helyet foglaljak a "színházvonaton". Keresem, 9-es vágány. Nincs bent a vonat. Bemondják, előreláthatólag 20 perc késéssel fog indulni. Olvasok a hideg és sötét peronon. Aztán gyanút fogok, mert csak nem jön a vonat. Kisétálok, már nincs kiírva a peronhoz az indulás, itt aztán ítéletideig állhatnék (sok más utassal együtt). Tódulunk a táblához, ami olyan magasságban van olyan apró betűkkel, hogy ember legyen a talpán, aki kibogarássza. Csak annyit írnak ki, hogy 20 perc késéssel indul, de hogy honnan, azt nem.

Elérkezik az indulás ideje. Mármint a 20 perces késésé. Ekkor bemondják, hogy vonat indul azonnal a 7-es vágányról. Tömeg tódul, de a 7-esen sem áll vonat. Pillanatra felvillan a vágánynál, hogy igen, valóban innen fog indulni a reménybeli vonat. Tömeg megtölti a vágányt, vonat sehol. Visszasétálok, már nincs kiírva, hogy onnan indul, ami még be sem futott.

Közben beáll egy vonat a 4-es vágányra, amire kiírják, hogy majd az lesz a következő, ami a lakóhelyem felé indul. De azt nem mondják be, nem szerepel a kijelzőn, sehol, mintha nem létezne. Ahogy a másiknak sincs se híre, se hamva.

Kérdezzük a lézengő kalauzokat, indignálódottak, nem tudják, már nincsenek szolgálatban, "dolgozunk rajta", ilyesmi.

Figyeljük a táblát, egyszer csak se szó, se beszéd, eltűnik róla az eredetileg 20 perc késéssel "nemtudnimelyikvágányról" induló vonat. Mintha nem is létezne. Nem mondanak be semmit.

Nincs mit tenni, megyek a következőhöz, egyre távolabb kerül a fejemet addig megtöltő színházi élmény. Fázom, fáradt vagyok, és nagyon picinek és jelentéktelennek érzem magam, aki még arra sem érdemes, hogy információt kapjon, és ne ugráltassák ide-oda a koszvatag állomáson.

A következőnek hirdetett vonat legalább új. Igaz csak egy kocsija van, és az csordultig tele, hiszen kimaradt egy vonat, de legalább közeleg az indulás ideje. Felszállok. Orromat orrfacsaró bűz csapja meg. Az egyik 4 üléses összehányva, mellette a folyosó szintúgy. Emberek hömpölyögnek, de nem tudnak átjutni ezen az akadályon, a kocsit betölti a bűz. Hányingerem van, de nem várnék még fél órát a következő után következő vonatra, hiszen ki tudja? Jön egy takarító és a főnöke, haleluja. A takarító kezében üres vödör, és egy feketére koszosodott felmosó. Főnöke dirigál: pucoljad! Undorító. Nekiáll feltörölni a hányást, de nem sikerül, értelemszerűen. Nem megy el a mosdóig, nem vesz vizet, nincs nála fertőtlenítőszer, mit csinál hát? Főnöke utasítására végighúzza a hányást a folyosón a leghátsó ajtóig, ott ki és be a sínek közé. Már ott is hányásszag van, ahol eddig még csak emberszag volt. Képtelen vagyok olvasni a könyvemet, ami az egyetlen jó dolog az utazásaimban, mert az éppen egy afrikai rabszolga-történet, ahol a hajófenékbe egymásra halmozott emberek viszontagságairól olvasok (az első rabszolgaszállítmányok idejéből, úgy 300 évvel ezelőttről - félelmetesen hasonlít az érzés ehhez a mai utazáshoz). Elindul a vonat, 25 perc múlva megérkezem, leszállok, mély levegőt veszek a friss levegőből és rágyújtok, hogy elmúljon a bőröm alá beívódott szag. Örülök, hogy végre kiszabadultam, és nem hánytam el magam én is.

Azt veszem észre, hogy már nem tudom, honnan jövök, a színházi élmény teljesen kihullott a fejemből, az agyamból, Wass Albert hátborzongató sorsa, kiáltása a süket csöndbe: "Adjátok vissza a hegyeimet!" már nem borzongat, mert helyét felváltja az a sekélyes öröm, hogy sikerült nem elhánynom magam 2018-ban a vonaton.

Köszönöm, MÁV! (Amúgy a 2 megállóra szóló, a főváros határáig 5 km-es és 7 percig tartó útra a bérletem 9860 Ft havonta.)

Gondolatok szilveszterhez közeledve

Szilveszter. December 31. Ó év. Új év. Már akinek. Nekem máskor van. Én márciusban tartok óév-búcsúztatót, nekem az új év 365 (366) napja akkor kezdődik, amikor megéltem a születésem napját. Egyre kevésbé érdekel a többi, nem tudom ki által és mikor kihirdetett alkalom. Tudnék még értékelni egy téli napfordulót "új évként", amikor a leghosszabb éjszakát elérjük, megérjük, túléljük, és megnyílik a remény, hogy a fény ismét átveszi a hatalmat a sötétség fölött.

A fiataloknak amúgy sem kell alkalom a bulizásra, ráadásul a kereskedelemben borzasztóan kihasználják ezt a semmihez nem köthető pillanatot, de mindegy is, ez igazán nem az én dolgom.

Mindenkinek vannak értékei, fizikaiak, lelkiek, szellemiek, mindenfélék. Mindenkinek vannak szerettei, bálványai, hitei, elképzelései, tervei, vágyai, álmai. És persze mindenkinek vannak gyengeségei, hitványságai, fájdalmai, félelmei is. Így volt ez a facebook előtti időkben is.

Nem fog senki jobb belátásra térni attól, hogy a facebookon közzétett felhívásokat, okosságokat, életszépítő idézeteket, tanácsokat, kéréseket, üzeneteket, dicséreteket, ledorongolásokat olvassa.

A gonosztevő lelke, a dohányos, az italozó, a hangos, a durva, a félős, a bulizós, és a többi, nem attól változik, hogy bibliaként a facebookot olvasgatva megvilágosodik. Nem a kötöttségek, törvények, szívhez szóló megnyilatkozások, kérések hatnak, hanem a személyes tapasztalat, rossz forgatókönyv szerint egy betegség, egy jókora koki a hülyeségért, egy még hangosabb, egy még gonoszabb, egy még durvább ellentámadás, jobb esetben az önkéntes fordulat, egy belső átalakulás, egy lelki nagytakarítás, a józan megfontolás, egy pro és kontra lista, önmagunk meggyőzése.

Ha én túlsúlyos vagyok, és zihálok, zakatolok, fájnak a lábaim, állandóan köhögök, és már jobban zavar, mint amekkora örömet okoz az éjszakai nagy zabálás vagy a dohányzás, akkor változtatok a szokásaimon, mielőtt nagyobb és súlyosabb figyelmeztetést kapok az élettől, mert belátom, hogy egyetlen életem van, amellyel én sáfárkodom, akár jól, akár rosszul. Nincsenek külső körülmények, élethelyzetek, más emberek, akikre hivatkoznom kellene, mert ezek egyike sem tud helyettem az én életemről és egészségemről dönteni. Csakis én vagyok. Én állok önmagammal szemben.

Persze közösségi lények vagyunk, emberek között élünk, akik egyenként mind különbözőek, mások a meggyőződéseik, preferenciáik, céljuk, és ez ránk is hatással van, de csakis közvetve.

Ha tudom, hogy a kutyám, akit amúgy akarata, beleegyezése és az ő választása nélkül fogadtam magam mellé, és ezért felelősséggel tartozom iránta, retteg a petárdáktól (vagy a mennydörgéstől), akkor nem teszek fel üzeneteket a facebookra, hogy emberek, léccilécci ne petárdázzatok, mert fél a kutyám, mert annak éppen annyi foganatja lesz, mintha füstjelekkel felírnám az égre, hogy léccilécci, ne dörögj ég, mert fél a kutyám. Akkor mit tehetek? Pofon egyszerű. Magam mellé veszem a félős kutyámat, és simogatom. Kész. Akkor is ezt teszem, ha az egy hatalmas, kint tartott jószág, mert sem a testméret, sem a tartás mikéntje nem határozza meg, hogy fél-e vagy sem. Ha a kutyám piszkos, neveletlen, vagy akármilyen, arról egyrészt én tehetek, másrészt ez szintén nem határozza meg, hogy fél-e a durrogtatástól, égi vagy földi háborútól. Vagy fél, vagy nem fél. Ha fél, akkor megoldom, hogy ott legyek mellette, mert ott biztonságban érzi magát. Megfürdetem, kikefélem a szőrét, leterítek egy pokrócot, behozom a kutyaházat, kiköltözöm mellé az udvarba, vagy akárhogy, de MEGOLDOM. Nem a facebookon üzengetek, anyázok, veszek össze a világgal, ugrok neki mindenkinek, hanem belátom, hogy felelősséget vállaltam egy élőlényért, akinek nem volt választása, rám van bízva, én biztosítom a tartásának körülményeit, én etetem, én teremtek neki életteret, akkor is, ha mindig is tudtam, hogy lesznek gonosz, állatutáló emberek, szilveszteri petárdázások és nyári viharok. Ha akkor önzőn úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem, akkor legalább most legyek önzetlen. A kutya nem a szolgánk, és attól még félni fog, hogy bezárjuk a pincébe egyedül szilveszter éjszaka, mert ezzel legfeljebb azt tudtuk le, hogy nem tud elszökni. Ezzel azonban nincs megoldva az ő félelme, csak a fizikai foglyulejtése, amihez nincs jogunk. A kutyatartás bizonyos fokig nagyobb felelősség, mint a gyermekvállalás, mert bár mindkettő önös döntés egy másik érző lény sorsáról, de amíg a gyermek felnő és önállóvá lesz, legalábbis előbb-utóbb el tud készíteni magának egy vajaskenyeret, ha éhes, a háziasított és otthon tartott kutya nem képes erre egész életében. Egy családtagról tudunk úgy gondoskodni a szabadságunk alatt, hogy megfőzzük az ebédjét előre egy hétre, kiadagoljuk, s neki csak meg kell melegítenie naponta az adagokat. Egy kutyának nem tehetjük ki több napi ételét, hogy ossza be belátása szerint, mert legyen bármilyen jól nevelt és "okos", az első órában fogja behabzsolni az egészet, mert az ösztönei ezt diktálják neki. Az embert meghatározzák döntései, választásai, tettei.

Ez csak egyetlen, keskeny szelete az emberi felelősségvállalásnak, a homo erectus, sapiens, ludens (felemelkedett, értelmes, játékos) életének. Felemelkedtünk, értelmet és érzelmeket kaptunk, milyen szép is lenne, ha élnénk velük, a javunkra fordítanánk. Ha megfelelően gazdálkodnánk velük, a magunk és a körülöttünk élők javára, józanul, okosan, ugyanakkor odafordulóan, nyitott szívvel. Ha mindenki életét a "helyes" (mi a "helyes"?) irányba kormányozná az intellektusa, és persze az érzelmei!

Nem is erről akartam írni. Vagyis nem csak erről. De már így is túl hosszúra nyúltam.

A milliomos fordítóról

Van itt ez a hölgy, aki amúgy orvos, de közben sikerült neki fordítóként is milliomossá válnia röpke néhány év alatt. Filantróp lévén most megosztja mindenkivel tehetségét, e-könyvéből bárki percek alatt megtanulhatja, hogy válhat hozzá hasonlóan milliomossá ebből a szakmából. A 48 (mások szerint 84) oldalas mű ára most 4.990 Ft helyett csak 4.700 Ft

Ezen az áron ma éjfélig vásárolható meg. Így hirdeti:

"Ez nekem jelenleg a fordítási óradíjam fele. Tehát amikor fordítok 30 perc alatt keresem meg ezt az összeget. Ha követed a könyvben leírtakat, akkor naponta ennek a sokszorosát fogod megkeresni."

Akit már most érdekel, itt a link, siessen, nehogy lemaradjon valamelyik éjfélről: http://www.milliomosfordito.hu/?ai=63#contact-full

Amikor először láttam, annyit fűztem hozzá, hogy "Egyszerű. A belső körhöz kell tartozni." Hozzászólásomat percek múlva törölték, és innentől letiltottak a hozzászólás lehetőségétől. Már csak megosztani tudom a megrendelőlapot.

A nőnek saját állítása szerint 15 év tapasztalata van. Közben orvosként is elérhető a rendelési ideje, és hopp, a net a barátom, a 4.-5. találat a szcientológiához is elvezet, ami persze lehet egyszerű névazonosság is, persze (de nem az):

Hubbard bűnözők rehabilitációjával kapcsolatos módszerei:

Criminon Magyarország Alapítvány
1141 Budapest, Szugló utca 82.
képviselő: Óberné Marosi Gyöngyi Gabriella
kuratórium: Óberné Marosi Gyöngyi Gabriella, Nemec Marianna, Tamás Zsolt, Zoltán László Miklós

Az alábbi a Hubbard-féle Szervezési és Menedzsment Rendszer technológiai programja:

Stratégiai és taktikai tervezés; Termék-, szolgáltatás- és technológia-fejlesztés; Menedzsment és koordináció; Jogi, hatósági és speciális ügyek; HR, személyzetfejlesztés; Reklám, marketing és értékesítés; Pénzügy és anyaggazdálkodás; Termelés, Szolgáltatás és ezek kiegészítő funkciói; Minőség-ellenőrzés, visszacsatolás, korrekció és fejlesztés; PR, közönségkapcsolatok, piacbővítés.

És most lássuk, mit ígér a könyv?

  • Bevétel

    Mennyi pénzt kereshetsz fordítással egy hónap alatt kezdőként? Hogyan tudod ezt hónapról hónapra növelni?

  • Önéletrajz

    Mi az a kritikus pontja a szakmai önéletrajzodnak, amin áll vagy bukik az egész?

  • Leggyakoribb hibák

    Hogyan ismerd fel, és hogyan kerüld el azokat a hibákat, amikre a megrendelők allergiásak?

  • Ügyfélszerzés

    Hogyan írj olyan bemutatkozó levelet, amire biztosan kapsz választ? Mi az, ami érdekli a leendő ügyfeleket, és mi az, ami hidegen hagyja őket?

  • Különbség

    Mi különbözteti meg azokat a fordítókat, akik folyton csak panaszkodnak, hogy nincs munka, azoktól, akik válogathatnak a munkák közül? (…annyit elárulok, elsősorban nem a szaktudásuk)

  • Légy legális

    Hogyan igazodj el a fordítói üzlethez szükséges gazdasági és jogi útvesztőkben?

Kissé (na jó, nagyon) lebutítva, hogy a befolyásolható emberek még könnyebben ráakadjanak a horogra, de tulajdonképpen teljesen megfelel a WISE (szcientológiai tagsági szervezet cégvezetőknek) követelményeinek.

Tudás nem köll, mert akkor rájössz, hogy mekkorát hazudok az arcodba (majdnem 10000 Ft-os órabér, hogy messzebbre ne is menjek), csak vedd meg a könyvemet, és lépésről-lépésre (a szcientológia Szervezési és Menedzsment Rendszer alapelve) kövesd az abban leírtakat. Kész a siker. Mi áll az egyik hirdetésben? "Beszélsz valamilyen idegen nyelvet? Ha igen, fordítóként milliós összeget kereshetsz."

Hajrá, gyerekek, hiszen ált. isk. elsőtől tanultok idegen nyelvet, a gyerekek okosak, szóval 8.-ra máris milliomos fordító lehetsz!

Én 35 éve fordítok. Volt egy jó időszak, amikor szakfordítással el lehetett érni a 4 Ft/karaktert, bruttó. Az ember egy óra alatt tisztán (nem állt fel, nem telefonált, nem evett, nem nevelt gyereket, semmi mást nem csinált 60 percig) kb. 1 oldalt, 1650 karaktert tudott megcsinálni egy igazán jól fizető szakszövegből. Az kb. bruttó 7000 ft. Evés-ivás-felállás nélkül kb. 1 órát lehet kibírni.

Ebből lejönnek a járulékok (nagyon sok), a számítógép amortizációja, a beruházott program, az áram, a lakás rezsije, és az adó.

Oké, persze én a hülye kulimunkáról beszélek, amikor én magam végzem a fordítást az én saját gépemen, az én saját otthonomban.

És ez 15-20 éve volt.

Az utóbbi években, amióta minden érettségizett kicsilány fordít, mert a cégeknek az "ócsóság" számít, nem a minőség, azóta forintban nem kifejezhető a leütött karakterár.

A közelmúltig fordítottam filmeket a nagynevű filmforgalmazónak. Nem vagyok tagja a belső klánnak, így nem játékfilmeket, hanem ismeretterjesztő csatornákon vetített 40perceseket fordítottam 360, majd már csak 320 Ft/perc áron. Egy 40 perces filmért tehát kaptam bruttó 14400, illetve 12800 Ft-ot. Ahhoz, hogy ezt a hulladékot is minőségire készítsem, amiben nem találtak kivetnivalót, mindenestül (több fázisú munka, sajátos szabályokkal), nagyon tempós, gyakorlatilag egész napos munkával 3 (három!) napomat vett el. Az milyen órabér is? 600 Ft. És abból lejött a havi 75000 Ft járulék (akkor is, ha nem kaptam munkát), és a fönt már felsorolt egyebek.

Ezek tények. Lehet, hogy én egy élhetetlen hülye vagyok, aki rendelkezik a megfelelő végzettségekkel, amik ehhez a szép mesterséghez kellenek, ám nulla vállalkozói vénával, de én ebből mikor lennék milliomos?

Rengeteg olyan hozzászólás maradhat a könyv hirdetése alatt, hogy "most készülök a középfokú nyelvvizsgára, ha elolvasom a könyvet, akkor ugye megtudom, mi kell a sikeres vállalkozáshoz?" Na, ja.

Hát, kedves szaktársak, rajta, vegyétek és egyétek, aztán hamarosan bizonyára találkoztok a valamelyik szcientológiai palotában, ahol személyesen is megismerkedhettek a tanokkal, és leadhatjátok az addig megkeresett millióitokat!

Mi jár a fejedben, Elza?

Ezt a kérdést teszi fel minden reggel a facebook.

Mi jár a fejemben? Az, hogy tetszik vagy sem, a jelenlegi kurzus leváltásához az összes ellenzékinek össze kellene fognia. Másképpen nem sikerülhet. Az összefogás viszont gyakorlatilag képtelenség, nem csak azért, mert akkor köpönyegforgatással, elvei feladásával és hatalomvággyal lehetne vádolni a sok kis nácit és komcsit, hanem mert Ady írt egyáltalán utoljára arról, hogy 4-5 magyar összehajol.

Így pedig? Marad a korrupció, a mutyi, mint vezérelv, és már a fejlesztéseknek sem tudunk úgy örülni, ahogy megérdemelnék, mert a mögöttes belterjességet, lapleosztást, sógorkomaságot, baráti zsebbe vándorló milliókat, niemandok csak ezzel magyarázható kiugró meggazdagodását és a féktelen korrupciót sejtjük, és több mint valószínű, hogy igazunk is van.

És ha mégis sikerülne valami csoda folytán leváltani őket, akkor jobb lenne? Az, aki a hatalomátvétel érdekében feladja elveit és összefog elvi ellenfeleivel, az hatalmat kapva jobban fogja csinálni? Örülnék-e annak, ha ilyenek vezetnék az országot? Lehet-e komolyan venni, hogy az, aki feladja elveit, meggyőződéseit, az ezt értem, érted, az országért teszi és tisztességes marad? És utána mit csinál? Visszafordítja a köpenyt, és szétesik az egész? Nem tud kormányozni, mert széttrollkodják minden próbálkozását? Csak azért is?

Mi köze egy ország kormányzásának ma már a köznéphez és a közakarathoz? Mindennek csak a hatalomhoz van köze. Ez végtelenül elkeserítő és reménytelen.

Ez jár a fejemben, Facebook.

Jó irány?

Visszatértem. Nem fog megremegni a föld, tudom. Nem fognak jelezni a szeizmográfok, tudom. Nem baj.

Hiányzott az írás, de pótoltam mással. Pótoltam a pótolhatatlant. Vagyis csupán pótcselekedtem. Mert nem sok minden ér fel az írás gyönyörűségével. Akkor is, ha csak nekem okoz gyönyörűséget, mert soha nem fedeztek fel. Nem baj. Írni akkor is jó, ha csak a virtuális fióknak.

Ma reggel szokás szerint hallgatom a Kossuth rádiót. Az "eredményekről" szól az egyik reklám. Magyarország jobban teljesít. "Több százezer gyermek kap ingyenes tankönyveket és napi háromszori étkezést." Ez lenne a jó irány? A megoldás? A jobb teljesítmény?

Nem azt jelenti inkább, hogy több százezer gyermek családja (ami már milliós nagyságrend lehet) él olyan szegénységben, hogy nincs pénzük tankönyvekre és ennivalóra? Ezzel én nem dicsekednék. Nagyon nem.

Nem akarok szívtelennek tűnni, de ha jól gondolom, végeredményben sokadmagammal én fizetem a több százzer gyermek ingyenes tankönyvét, mert olyan személy nincs, hogy kormány, hacsak nem a tagjai a saját pénztárcájukból fizetik a gyerekek étkeztetését és taníttatását. Erre pedig egy lyukas garast sem tennék.

Szóval dicsekedni a szegények számával és a máséval verni a csalánt, ez volna a jó irány?

Ugyanakkor egy 40 négyzetméteres budapesti belvárosi lakásért 100 millió forintot elkérni, ez jó irány? Ez normális menetrend?

Ha igen, semmi kétség, én bolondultam meg.

Splendid isolation avagy Brexit és a berlini fal

"The best argument against democracy is a five-minute conversation with an average voter."
Winston Churchill

Vannak elkötelezett anglomán olvasóim, ismerőseim, barátaim, tőlük előre elnézést kérek az alábbi írásért. Inkább el se olvassák.

Bár ez az egész színtiszta politika, a vélemények megint egyszer az amúgy is világos értékítéleteket tükrözik.

Vannak a nemzeti önállóság elkötelezett hívei, akik szerint semmilyen erőltetett, illetve politikai indíttatású egyesülés (ld. Szovjetúnió) nem maradhat fenn sokáig. Mármint nem az emberi élethez, hanem történelmi léptékekhez mérten nem sokáig. Mert azért emberek generációinak életét persze képesek megnyomorítani. Magamat is inkább ebbe a csoportba sorolom, ez az oldal azonban az egyes ember egyetlen nyavalyás életével kevésbé foglalkozik, számára fontosabb a nagy történelmi távlat és a nemzettudat. Amitől én itt, ebben az életemben még szívok rendesen. Bizonyára nem megfelelő a távlatokhoz való hozzáállásom.

És ott van a másik véglet, az örökös rettegőké. Ez a csoport állandóan kreál valamit, amitől félhet. Ezek között a legfontosabb a "nacionalizmustól" való félelem. Félnek ők az antiszemitizmustól, a fasizmustól, a homofóbiától, bármitől, amit csak ki lehet találni és a felszínre lehet rángatni, ha elkezdenének lenyugodni a kedélyek, de a kozmopoliták legnagyobb félelme mindig is az, hogy elkötelezzék magukat egyetlen nemzet mellett.

Most éppen a háborútól félnek (ld. Eörsi Mátyás szösszenete). Szerintük ezzel a lépéssel elkerülhetetlen a háború. Ha szétesik az EU, nincs, aki/ami megtartsa a világbékét.

Na, ez az oldal aztán végképp borzasztó messze áll tőlem. Az, aki mindig belenget valami szörnyűséget, aki állandóan sértődött, akit állítólag mindig bántanak, mindig kiközösítenek (pedig önmagát közösíti ki), akit állítólag mindig ütnek, aki nem hajlandó élni és nem félni, azzal velem tényleg semmi közös nincsen.

De ez már csak a következmény. Mert eredendően ott volt a szavazás. Jelenlévő és szavazó angol állampolgárságúaktól hallottam, hogy ceruzával kellett szavazniuk. CERUZÁVAL! Mint a kékcédulás szavazáskor. A ceruzás szavazás, így fog bekerülni a történelembe, ha majd egyszer nyilvánosságra kerül az igazság.

A munkahelyemen határtalanul (ha-ha) lelkendezett a munkásosztályból származó tanár(?)ember, aki amúgy olyan életet élhet itt, Magyarországon, amilyenről én álmodni sem merhetek soha a saját hazámban. Igaz, odahaza ő sem dicsekedhetne nagyon. Azért jönnek el, mert itt "overseas" megjátszhatják a magabiztosat, a világ urát, aki mindig tudja, mit csinál, és akinek mindig igaza van. Szerencsés az az ország, ahol ők dolgozni szeretnének, mert ők már úgy születtek, hogy tudták a tutit. Akik genetikusan úgy lettek kitalálva, hogy függetlenül mindentől jár nekik a tisztelet. A főúri elbánás. Akit mindenki más csak kiszolgál.

Nagyot csalódtam bennük, és nem csak most ennek a szavazásnak a kapcsán. Most tologatják a felelősséget, az idős, Alzheimeres nyuggerekre próbálnak áthárítani minden következményt, és máris kezdeményezik az újabb szavazást. Ennyit a megfontoltságról, a kódolt tökéletességről, a hibázás képtelenségéről.

Bár gondolom, még nincs minden elveszve számukra, ott van az idős, valószínűleg Alzheimeres és bőven nyuggerkorú királynőjük, aki megvétózhatja a döntést. Ilyesmire ugyan évszázadok óta nem volt példa, de talán elzsírosodott, önhittségüktől, önimádatuktól és felsőbbrendűségük megingathatatlan tudatától eltompult eszükbe jut ez a lehetőség.

Kiegyensúlyozott tájékoztatás

Olvasom az indexet, ahogy minden reggel. Tisztában vagyok a hátterével, a mozgatóival és az elkötelezettségével, ahogy nagyjából az egész sajtóéval, ma mégis meglepődtem. Bár csak egy pillanatra. Szomorú írás jelent meg a tanyavilágról, amelyben idős, beteg emberek emlékeznek vissza arra, amikor elvették a földjeiket, vagy a földbirtokosaik földjét, ahol szépen, csendben, nyugalomban éltek, nem bántották őket, és a munka sem zavarta őket, ahogy a magyar embert általában nem zavarja, ha tisztességes életet tud belőle biztosítani családjának, szeretteinek és magának. Már-már csodálkozni kezdtem, hogy egy ilyen, a régi időkre nosztalgiával visszaemlékező, és minden bajt az államosításra és a szocializmus erőltetett "minden ember egyenlő" elvére visszavezető írás megjelenhet, de aztán nem kellett csalódnom az indexben.

Közvetlenül utána még nagyobb, még kiugróbb írásban jelenik meg az amerikai professzor könyvéről tudosító cikk, amelyben a holokauszt máig élő fenyegetését fejtegeti. A holokauszt nem csak a múlt, hanem a jövő is. Féljünk és ne felejtsünk, mert megismétlődhet!

Soha nem értettem, hogy a magyar sajtó és közvélekedés szerint miért kell végre elfelejteni a múltat és inkább a jövőbe tekinteni, továbblépni és nem leragadni az "álnosztalgikus" múltba, amikor Trianonról vagy Recskről és az Andrássy út 60-ról van szó, és miért nem szabad felejteni és kell még mindig félni a jövőtől, amikor a holokausztról esik szó.

Vagy mégis értem? De ha érteni vélem, akkor antiszemita vagyok. Adna végre valaki egy nem antiszemita, és nem is cionista magyarázatot arra, hogy mi a különbség?!

Trutykó és Trianon

Mégis miből gondolták, élén az index-szel, hogy ez az ember hozzájut olyan információkhoz, amelyekhez 90 éve egyetlen történész, kutató vagy igazi szakember sem juthatott?!

Ez az ember, aki elvtelenül váltogatja elveit, majd újonnan született elveit mély meggyőződéssel súlykolja belénk, mintha azok mindig is az övéi lettek volna. Aki annyi tiszteletet nem ad meg, hogy levegye a sapkáját előttem, előtted, Trianon vagy bármi és bárki előtt. Nekem ne mondja, hogy ez az ő névjegye. Aki igazi teljesítményt tesz az asztalra, annak nem kell ilyen gagyi névjegy. Azt a teljesítménye teszi emlékezetessé, nem a tiszteletlenség egyik legősibb, legfeltűnőbb jelképe, egy férfi fején fennhagyott fejfedő. (Micsoda gyönyörű alliterációt rittyentettem itten dühömben!)

Ez az ember, aki nem volt hajlandó magyarosítani a nevét, ugyanakkor ebben az országban adja el magát jó pénzért. Annak idején sokszor mondogattam a gyerekeimnek: Gyere, kiszedjük a trutyit az orrodból. Na, ez maradt ő. Trutyi az orrban, amit minél gyorsabban el kell távolítani, mert megbetegít.

ANNYIRA, DE ANNYIRA ELEGEM VAN A SOK PÉNZÉHES, SAJÁT ZSEBRE KÖPÖNYEGFORGATÓBÓL, HOGY KI SEM TUDOM FEJEZNI!

Filmajánló

Mindenkinek ajánlom a filmet! Meg kell nézni! Sokat megtudunk belőle. Nem szabad kihagyni!

Ebben a filmben minden benne van, amit tudnunk illik.

Hogy kell egymást elárulni, sorstársaink közül kiemelkedni, őket becsapni, meglopni, megalázni, megverni, lekorrumpálni, megvetni. Hogy kell kihúzni magunkat a munka alól, mert egy értelmetlen ötlet kötött meg az agyunkban. Hogy kell ezért kockára tenni a sorstársaink életét.

103 percen keresztül tartó kegyetlenkedés, lövöldözés, hullahalmok, meztelen testek fel-alá vonszolása, majd egy halott fiú fel-alá hurcolása, akiről az a tévhit alakul ki Saulban, hogy az ő fia, akit tisztességesen, rabbi segítségével kell eltemetni. Ezért aztán kilóg a munkahelyéről, kóricál a krematóriumok között, lövöldözések közepette közlekedik sértetlenül hátán a becsomagolt testtel, senkinek nem tűnik fel, amikor ellenkező irányba kódorog, amikor nincs rajta a sonderes egyenruha, amikor hamut lapátol a Dunába (felismertem a partot), majd segít az embereket a megásott gödrökhöz lökdösni, ahol egymás hegyére-hátára lövik őket, mert a krematóriumok már nem bírják a terhelést.

Utána visszamegy a saját kommandójába, rezzenéstelen arccal beterel több száz meztelen embert a gázkamrába, ugyanazzal a kifejezéstelen arccal leszedegeti a ruháikat a fogasról, átvizsgálja, kiszedi az értékeket, azokkal majd lekorrumpálja a hasonlóképpen zsidó rab kápókat, akik a legkegyetlenebbek közöttük, de emiatt senki nem panaszkodik. Amennyire tudom, a kápó túlélőket soha senki nem fogta perbe hitsorsosaikkal szemben tanúsított mérhetetlen kegyetlen bánásmódjuk miatt, sem aranyrablásért, sem semmilyen más elkövetett bűnükért.

Minden bizonnyal a legerősebb ösztön az életösztön. Soha nem voltam még közvetett vagy közvetlen életveszélyben (hála Istennek). Beszélni könnyű, de még ha csak beszélek róla, vagy arra gondolok, hogy méltatlanul kell élnem, akkor is belepirulok a szégyenbe. Főként, ha tudom, hogy ezt úgysem élem túl, a pillanatnyi kicsit jobblétemért mindenképpen az életemmel kell fizetnem, akkor semmiképpen nem akarok olyan életet vállalni, amiben embertársaim megalázása, megverése, vagy megölése árán jutok egy tál bableveshez, miután megbecstelenített, meztelen testüket kivonszoltam, a falakról pedig lesúroltam a vért, a ruháikat pedig kifosztottam. Akkor gyorsan teszek valami olyat, ami miatt stande pityere lelőnek.

Nincs mentség a sonderkommandósok tetteire.

Amire még nincs mentség ezen kívül, az Röhrig Géza maga. Egyetlen arckifejezéssel játssza végig a filmet, s bár nem mondom, hogy drámai alakítást vártam volna tőle, az arcát nézni nagytotálban a 103-ból kb. 50 percben, na az maga volt a tömény unalom. Ennél csak a hangja irritálóbb, már ha néha megszólalt. Amit mondott, azt általában nem értettem, de maga a tónus, attól köhögnöm kellett végig. Hátha én kioldhatom a reszelősséget a torkából.

A gyomrom forgott és a szemem kifolyt a közeli képektől, amelyek mögött a háttérben elmosódottan játszódnak az események. Nem tudom, mi ennek a fotográfiának a hivatalos neve, de rémes 100 percen át.

Mindent egybevetve: ez a rémesen unalmas film majdnem két órán keresztül drámainak képzelt, de szerintem egyszerűen csak olcsó és hatásvadász eszközökkel mutatott be valami olyasmit, amire nincs magyarázat, és ami alól a legjobb indulattal, emberséggel és humánummal sem tudok felmentést adni.

Az nem is számít, hogy végig fogalmam sem volt, ki kicsoda, ez lehet, hogy az én hibám. Bár inkább azt hiszem, hogy nincs jelentősége. A lényeg, hogy egyformán szadista hajlamú volt itt "elkövető" és "áldozat". Ilyen értelemben összemosódott német katona és sonderkommandós, csak a zuhanyozni készülő, homályba vesző pucér alakokat lehet megkülönböztetni ezektől a felöltözött lényektől.

Még két dolog jutott eszembe filmnézés közben. Az egyik, hogy amikor főzés közben véletlenül megpörkölődik a karomon a néhány szál szőr, milyen átható szagot érzek, és mennyire jellegzetesen megül az orromban. Emberek ezreinek, százezreinek elégetése, a közvetlen közelből minden nap, hetekig, hónapokig 24 órában, az szerintem az élők számára nem túlélhető. Keletkezett gőzökben, gázokban, füstben, szagban, hamuban. De nem vagyok tudós, és nem akarok itt ezen a helyen találgatásokba bocsátkozni.

A másik apróság, hogy egy fárasztó munkanap után Röhrig Géza odamegy egy kancsóhoz, abból áttölti a vizet egy kis lavórba, elég hosszan nekivetkőzik, majd leöblíti a kézfejét a másik, nagyobb lavórban.Többet a kis lavór felé nem is néz.

Az egész filmet körülbelül ennyi profizmus jellemzi.

Ja, hoppá! Hogy melyik filmről beszélek? Még nem találtátok ki? Pedig Oscar-díjat kapott.

Még egy kis rugózás

Olvasom, hogy Kossuth-díjat kap a Saul fia rendezője, operatőre és főszereplője. Az a főszereplő, aki a semmiből tűnt elő, de most minden fórumon mindenről ő az aktuális megmondóember. Mindenről van véleménye, ami rendben is van egy felnőtt ember esetében, de ő el is mondja sajtótájékoztatókon, fórumokon, találkozókon, és minden szavát közzé is teszik a médiában. Emberi értékekről éppúgy bátran nyilatkozik, mint univerzális igazságokról, lokális és globális témákhoz éppúgy hozzászól, mint az irodalomhoz, művészetekhez. Még ez sem lenne baj, ha nem egy teljesen téves magyar szemléletet tükrözne. Amire felteszi a koronát a Kossuth-díj.

Innentől ők a példamutató magyarok, pedig soha sehol egy szóval sem beszél magyarságról, nem vesz védelmébe semmit, ami ha hibás is, kicsi is, zöld is, de a miénk, hanem a tipikus internacionalista, föld nélküli, gyökértelen, színtelen-szagtalan lények hozzáállását tükrözi. Amúgy ki ez a Röhrig Géza, akiről most kiderült, hogy mindenhez ért, mindent tud, és mindenhez bátran hozzá is szól?

Kik ezek az emberek, hogy mostantól az én adóforintjaimból nekik adományozott legmagasabb nemzeti díjjal fémjelzik a nevüket?

Tény, hogy egy röpke pillanatra elvitték a hírünket Hollywoodba, ahol megítélésem szerint még aprócska fodrozódést sem okoztak az ottani lét tengerén, nemhogy hullámokat, a bulinak ez a része már kétséges népszerűségnek örvend, udvarias taps és 45 másodperces köszönetnyilvánítás jut neki, és akik ezt a 45 másodpercet nem éppen a büfében vagy a mosdóban töltötték, azok sem emlékeznek rájuk 2 perc múlva. Ettől továbbra sem fogják jobban tudni, hol van Magyarország, mint Cukor György tetemes filmográfiájának ismeretében.

Viszont nagyon károsnak tartom, hogy ezzel a mentalitással hakniznak Európa-szerte, és itt az országon belül is. Schiff András és Kertész Imre méltó követőiként éppúgy elhintik a magyarság kollektív bűnösségének elvét a nagyvilágban, amely alapon aztán megtagadják, hogy ehhez a nemzethez tartoznának. Akkik addig magyarok, ameddig ez nekik hasznot hoz, utána könnyedén megtagadják magyarságukat. Az Oscar után még gyorsan átveszik a Kossuth-díjjal járó pár milliót is, aztán lehet tovább teljes gőzzel szítani a gyűlölködést. Hisz most már mértékadóvá váltak.

Aki kritizálni meri őket, az antiszemita. Csakhogy nem lehet kritizálni azt, aki csöndben marad. Ezt felejtik el. Az egyszerű fizikai törvényt. Akció-reakció. És a filozófiait. Tézis-antitézis. Provokáció-reakció. A dinamika alapszabályai.

És morfondírozásom közepette ekkor hirtelen ráébredek arra, miért nem lesz Recskből és az 50 éves rémuralomról soha az életben hollywoodi szuperprodukció. Nem azért, mert soha az életben nem fognak pénzt kapni a Nemzeti Filmakadémiának nevezett, őrületes pénzek fölött rendelkező, és tagjait tekintve nem a magyarországi zsidóság számát arányosan tükröző mértékben reprezentált (hiszen valamilyen univerzális törvényt követve itt nem számít bűnnek, és ekképpen nem kiált büntetésért a fordított numerus clausus) testülettől, hanem azért, mert ezt az 50 évet az igazi magyarok szégyellik, nem akarják világgá kürtölni, hogy milyen szennyemberek árasztották el, és ők milyen égbekiáltó emberellenes bűncselekményeket követtek el honfitársaikkal szemben. Akik megőrzik emlékezetükben ezeket az időket, továbbadják leszármazottaiknak, mesélnek róla unokáiknak, hogy biztosan rálássanak az igazi ellenségre, de ettől még soha nem szűnően magyarnak vallják magukat, eszükbe sem jut megtagadni szülőhazájukat, nemhogy fröcskölni a szennyet a világban. Csöndben szégyellik magukat, hogy ez az ő hazájukban megtörténhetett, pedig éppúgy nem tehettek a gulágról, ahogy a holokausztról sem. Akik nem azért, vagy nem annak ellenére magyarok, hogy valami megtörtént vagy nem történt meg, és magyarságuk nem feltételekhez kötött, hanem egyszerűen csak magyarok, mert itt születtek.

Lehet őket ügyetlen földhözragadtnak nevezni, ami bizony nagy divat mostanság, de él még egy generáció, aki a múltja ellenére itt képzeli el a jelenét és a jövőjét. Ha ők nem lennének, akkor nem lenne Nemzeti Filmakadémia sem, mert nem lenne nemzet.

Az én relativitáselméletem, avagy Recsk Hollywoodban

A címnél többet talán nem is kéne írnom, hiszen mindent elmond arról, amiről írni készülök.

Azért megerőltetem magam, és kifejtem bővebben.

Míg - így február vége környékén - a világ egyik fele Hollywoodra és az Oscar-díjra jelölt filmekre, addig Közép-Európa, legalábbis az érintett része, a kommunizmus áldozataira koncentrál. Míg a holokausztra általában folyamatosan emlékszünk és 70 éve minden napra jut egy emléknap, addig a kommunizmus áldozatai hivatalosan leginkább egyetlen napon, február 25-én, akkor is csupán 2 évtizede, amióta engedik. Hivatalosan.

Nem mondom, hogy bármelyiket is el kellene felejteni, azt végképp nem, hogy meg kellene bocsátani, de, bár "mélységes mély a múltnak kútja", amiből nem lehet csak úgy kimászni és továbblépkedni, az élőlények ösztöne mégis ezt diktálja.

Nem lehet úgy élni, túlélni, ha csakis a múlton rágódunk. Tudta ezt jól nagyapám, apám, anyám, pedig nem volt könnyű életük. Soha nem kaptak vissza vagyont, de még erkölcsi elégtételt vagy kárpótlást sem. Nem mentek Amerikába, nem hoztak létre saját hazát, nem volt menedékük más, mint az a föld, amelyen születtek. Fájdalmukat, veszteségeiket, gyötrelmeiket nem volt idejük és módjuk elmesélni senkinek, mert még további 50 évig elnyomásban éltek. Olyan típusú elnyomásban, ahol a gyötrelmek nem válhattak emlékké, hanem a mindennapok részei maradtak.

Míg a holokauszt rögtön Hitler halála, illetve a háború vége után kibeszélhetővé vált, és egész ipar épülhetett rá, könyvekkel, filmekkel, megindokolt kivándorlással, a szemet-szemért, fogat-fogért bibliai elvének alapján megtorlással, perekkel, halálos ítéletekkel, ami nyilván valamelyes feloldozást jelentett a meghurcoltak számára, addig a kommunizmus áldozatainak további 50 éven át hallgatniuk kellett, az 1956-os forradalom erősen kérdőjeles 11 napját leszámítva. Azért tartom erősen kérdőjelesnek, mert az nem egy előre kitervelt, megszervezett és pontos tematikával kirobbantott megmozdulás volt, hanem lélekben megzavarodott, kamaszodó, illetve a felnőttlét határát éppenhogy elérő, politikailag és történelmileg még nem érett fiatalok ad hoc lövöldözésével és lánglelkű szlogeneivel ékesített felkeléseként indult. Ők nem is akartak jelentős változást, az egyik kommunistától a másik kezébe adták volna a hatalmat, hazaküldték az oroszokat, és elfoglalni készültek a rádiót, de mire a komolyabb és meghatározóbb erők a teljes bénultságból, vagy a börtönből csatlakozhattak volna, addigra már le is verték az egészet. Utána még súlyosabb retorziók vártak rájuk. Nem akarok okvetlenül antiszemitának tűnni, de nézzük már meg az ÁVH-s, később ÁVÓ-s, majd a besúgók névsorát!

Az elszámoltatás, takarítás azóta is várat magára, még ebben az úgynevezett negyedszázados szabadságban sem került sor rá, egy Biszku-per évekig elhúzódhat, és bár megjelent egy nagyszerű anyag a NEB honlapján, ott is azzal indítanak, hogy ők "nem ítélkeznek", csak tényszerű életrajzokat közölnek. Pedig, basszus, végre ítélkezni kéne!

A Saul fia kapcsán ismét elhangzott az oly' gyakran skandált toposz: parancsra cselekedtek. A sok kommunista kihallgatótiszt is "parancsra" kegyetlenkedett, ebből a morális kiindulópontból pedig nem lehet őket elítélni. Nem vonatkozik azonban ugyanez a náci gépezetre. Amint a most megjelent könyvben a szerző kifejti: "Az SS-ek legfeljebb öt-tizenöt százaléka viselkedett állatként. A többiek, és ez talán még ijesztőbb, unott arccal cigarettáztak." Vagyis jobb lett volna, ha ők is "állatként" viselkednek? Nem lehetséges, hogy ők ezzel tudtak hozzájárulni a bűn enyhítéséhez, egyébként az életükkel játszottak volna parancsmegtagadás miatt? A szerző előzőleg azt fejtegeti, hogy a sonderkommandós élete védelmében volt kénytelen cselekedni, és hamut lapátolni, és megkönnyebbülten vette tudomásul, ha újabb transzport érkezett, mert "attól féltek, ha már nem érzkeznek vonatok, nem lesz rájuk szükség és kivégzik őket." Ebben a szituációban nem volt "morális alternatíva". Vagyis az ő félelmük menthető, a választásuk indokolt, hiszen a saját életük mentésére cselekedtek, a lelkiismeretük tiszta maradhat, ahogy a kommunista emberkínzóké is. De ha a náci unottan cigarettázik és nem kínoz, akkor az még ijesztőbb, mint ha "állatként" viselkedne. Azért teszem folyton idézőjelbe az "állat" szót, mert én soha nem vetemednék azt állítani, hogy aki rossz, az "állatként viselkedik", hsizen az állatok soha nem tudatosan rosszak. A biológiai lánc alakította őket gyilkossá és áldozattá, nem az ő döntésük. Ez, éppen egy zsidó szájából, nekem rettenetes ellentmondásos megállapítás.

Vagyis összefoglalva, amikor az adja meg egy történet, egy rendező vagy egy főszereplő hitelességét, hogy hollywoodi filmet készít belőle, amikor így szerez a világ előtt felmentést egy ember cselekedetinek, választásainak felmentésére, amikor ebből értesülők jóról és rosszról, bűnről és feloldozásról, és azért kellene nagyra tartanom valamit vagy valakit, mert ott, az általam soha nem látott messzi Hollywoodban, amelyet egyébként pár száz éve véres tömeggyilkosságok Soák révén szerzett meg magának egy népcsoport, néhány fős, általam nem ismert, és ezért pláne nem elismert, bizottság úgy ítéli meg, hogy megérdemli, nos, köszönöm, nem.

Aki ismer, tudja, hogy mindenevő olvasó vagyok. Az utóbbi években megismerterm egy számomra, angol szakos számára teljesen új irodalommal, az angol gyermek- és ifjúsági irodalommal. Tele van erről a korról és erről a témáról szóló regénnyel. Én azt mind elolvastam. Olykor megrendültem. Máskor katarzist hozott. Megint máskor hiteltelennek tartottam. Volt, ami tetszett, volt, ami nem. Nagyon kevés jelent meg magyarul. Talán nem tudják hova tenni ezt a rengeteg, elvileg 11-12 éveseknek szóló, komoly témákat sajátos módon pengető irodalmat, amely egy antiszemitának kikiáltott országban született? Nem tudom. Én mindenesetre azt hiszem, tájékozottnak tartom magam és nem teszek le egy könyvet csak azért, mert a zsidó, az indián vagy az ír holokausztról szól. De én akarom eldönteni, hogy mértékadó-e, vagy sem. Ide tartozik rövid kitérővel, hogy a Sorstalanságot, amely irodalmi Nobel-díjat kapott, a világirodalom egyik legborzalmasabban olvashatatlan és élvezhetetlen könyvének tartom, olyan felháborítóan magyartalan nyelven írta meg a magát egyébként nem magyarnak aposztrofáló Kertész Imre. A Nobel bizottság nyilván nem magyarul olvasta ezt a Magyarországon játszódó, magyar fiatalemberről szóló könyvet, és senki nem is mondta el nekik, hogy micsoda csapnivaló a nyelvezete, mert akkor talán nem engedték volna meg maguknak, hogy díjat osszanak neki.

A végkövetkeztetésem pedig az: bár témájában egyenrangú, történelmi intervallumában, statisztikáiban, hatásában és következményeiben sokkal súlyosabb a kommunizmus áldozatainak ügye, a még életben maradottak máig nem jutottak abba az állapotba, hogy hollywoodi színes filmet meséljenek a világnak, de ha egyszer el is jutnak idáig, nem érdekel majd senkit, mert csak ezt a kis Közép-Európát érinti, amelyről a világ többi része nagyon igyekszik elfelejtkezni, mivel "unottan cigarettázva" nézték végig a fél évszázad történéseit azért, hogy a bőrüket mentsék. Vagy azért, mert nem tartották elég világraszólónak a segítség előzetesen felmért hasznát.

Térjünk vissza erre akkor, amikor Recskről vagy bármelyik kelet-európai Gulágról készül színes szélesvásznú, százmilliós költségvetésű magyar film.

Aktuális

Nagyon elhanyagoltam a naplómat az utóbbi hetekben. Ez nem jelenti azt, hogy nem történt semmi, csak az ünnepi hangulatba nem szívesen engedtem bele a külvilág sanyarúságát.

Most viszont felgyülemlett néhány dolog, és nagy adag indulat bennem. Jó (?) szokásomhoz híven így kiírom magamból.

Persze a rengeteg megjelent cikk és hozzászólás, vélemény és blogbejegyzés nyilván sok hasonló gondolatot tartalmaz, hiszen egy bármekkora csontot (csontvázat) sem lehet a végtelenségig rágni.

Kezdeném az úszással. Mindannyian sokat panaszkodunk a munkahelyünkön dúló örökös belharcokra, erőfitogtatásra, kicsinyes pozíciócsatákra, unalmas megbeszélésekre, lényegtelen, de annál energiarablóbb feladatokra és persze a hierarchia mindenhatóságára.

Ez utóbbiban az angolok és az amerikaiak az élen járnak, ezt a saját bőrömön tapasztaltam számos munkahelyen. Szóval erre kár hivatkozni. A világon mindenütt így van, ha úgy tetszik, multinacionális humán tulajdonság és a munkaszerződés első pontja, hogy ki kinek tartozik beszámolással a hierarchiában. Ez pedig független attól, hogy ki viszi hátán a céget, ki sztachanovista élmunkás, ki termeli a legtöbb profitot, akkor is a főnök a főnök. Ha az a főnök semmit a világon nem tett le az asztalra, nem ért semmihez és teljesen impotens, akkor is ő a főnök.

Még ebben a fenemód toleráns világban sem sok hely (munkahely) van földkerekségen, ahol tolerálnák azt, hogy fél évvel a 4-éves terv beteljesülése előtt, a véghajrában valaki felhördül a nép szavával ajkain és lázadásba fog. Olyasmi ez, aminek a célja csakis a totális rombolás lehet.

Ráadásul, meglátásom szerint az élsport soha a büdös életben nem volt politikamentes. Ebbe nem is megyek bele mélyebben, ez vegytiszta tény, és könnyen belátható, hogy miért az. Már annak, aki homo sapiens. A többiek nem nagyon számítanak.

Ami ennél az egész helyzetnél is borzasztóbb, az a Bartus László-félék puszta létezése. Az a típusú ember, aki, tök mindegy, hogy miről van szó, egyetlen célt tűzött ki szánalmas kis élete zászlajára: belecsinálni a saját fészkébe, beleharapni abba a kézbe, ami enni adott neki, amíg az úgy volt kényelmes vagy profitábilis neki.

Ez az ember, aki magyarnak született, mert hiszen az az állampolgárság illet meg mindenkit, amely földrajzi területen látta meg a napvilágot, rólam, rólad, aki olvassa ezt (és saját magáról) most így nyilatkozik:

"...egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy világszínvonalon gondolkodjanak, dolgozzanak, akik képtelenek kilépni az urambátyám, sógorkomám falusi paraszt mentalitásából, akik semmit nem értenek a világból. A magyar tehetségek, intelligenciák, jó értelemben vett szupersztárok tízezrei naponta élik át a konfliktusaikat és az ütközéseiket ezzel a kicsinyes, besavanyodott primitív világgal..."

Meg így:

"Hosszú Katinka bicskája azért törik majd bele ebbe a harcba, mint sok száz éve mindenkié, aki megpróbálja ezt a népet és ezt az országot felemelni és az emberi kultúra és civilizáció részévé tenni..."

Meg még így is:

"...a zsigereikben van a simlisség. Képtelenek megváltozni. S ez nem a magyar úszószövetség kiváltsága, ugyanez van a többi sportágban, tisztelet a kivételnek, a művészetben, a tudományban, a gazdaságban és – mondani sem kell – a politikai közéletben is. S ebbe szocializálódik a magyar kisember, aki a maga területén ugyanilyen suttyó módon él és gondolkodik, és gyűlöli a nála különb külvilágot..."

Vagy ez?

"A korlátolt magyar nemes, a patópálok, az előjogaikat élvező, a versenyt szívből gyűlölő, minden haladásban és korszerűségben veszélyt látó provincializmus kötelékében vergődnek, és most még ehhez választottak maguknak új urakat is, akik azért nagyon népszerűek, mert ugyanolyan bumburnyákok, mint ők maguk. Nem veszélyeztetik a tespedést holni modernitással, fejlődéssel, szoftverekkel, számítógépekkel, nyílt versennyel, hanem ezeket, mint ellenségeket mutatják be."

És végül rettenetes, mocskos nemzetgyalázó násztáncában összekapcsolódik igaz elvbarátjával is (fúj, micsoda undorító allegória!):

"Ez igazi magyar mentalitás, ez maga a “geciség” ami ezt az országot és népét jellemzi, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. El sem tudják képzelni, hogy annál is van fontosabb, mint ennek a sok névtelen, senkiházi hülyének megfelelni, és a tőlük kapott kegyelemkenyéren élni, nekik dicsőséget szerezni. El sem tudják képzelni, hogy valakinek az jelenti az “öngyilkosságot”, hogy feladja az elveit, a hitét, a belső integritását, hogy megalkuszik, elvtelen kompromisszumot köt. Ilyet ez a jellemtelen és gyáva nép nem ismer. Ezért genetikusan alattvaló, ahogyan azt Kertész Ákos igen pontosan megmondta. Ez a lényege."

Az ilyen emberek ennek a népnek a legnagyobb nyomorúsága. Ha vannak is részigazságai, általánosságban minden népről elmondhatnánk ezeket, mert ilyen szennyek mindenütt megtalálhatóak. De akkor is: hogy jön ahhoz ez az emberi söpredék, hogy így jellemezzen engem, minket?! Mert, ugye, közben megvetjük a kollektív bűnösség elvét?! A rasszizmust?! Egy néphez vagy népcsoporthoz morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendelni, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát felállítani. Magyarok kontra civilizált világ.

Majd itt folytatom a következő aktualitással. Érdekes kapcsolat lesz.

nemzeti/nemzetközi

Alapvetően és általában ki vagyok akadva a mostanság a hazámban történő eseményektől, a politikától globálisan és a politikusoktól lokálisan is, a korrupciótól, a csalástól, a lopástól, a szelektív emlékezettől, és a még szelektívebb megbocsátástól, a szemet hunyásoktól és az aránytalanul gyors és érdemtelen meggazdagodásoktól, az autokráciától, és még jobban a mindent elsöprő és bekebelező toleranciától, amely teljességgel intoleráns minden más gondolkodással szemben, és hosszan folytathatnám, hogy még mi mindentől.

Most mégis olyasmiről írok, ami háttérrádiózás közben ütötte meg a fülemet, és nagyon rendjén való volt. Rövid, velős összefoglalása volt a kifacsarodott helyzetnek.

Miniszterelnökünk (hiába, az enyém is...) szavaiból ennyi maradt meg a fejemben: Mi a különbség? Az egyik nemzeti, a másik nemzetközi szocializmus. Mennyivel rosszabb az egyik a másiknál? Miért kell az egyiket megvetni és soha el nem múlóan gyűlölni és üldözni, a másikat pedig megbocsátani?

Nem szó szerint, de valami ilyesmit mondott. És ez így rendben is van. Annál is inkább, mert nem nehéz utánanéznünk és megtudnunk, hogy a nemzeti szocializmus tizenegy-két évig tartott és 50 millió áldozata volt, ha az egész második világháborút és annak összes áldozatát ennek az eszmének a nyakába varrjuk, míg a nemzetközi szocializmus életének 70 éve alatt nettó 100 millió áldozata volt.És akkor nem számoltam bele az életben maradt, de vegetáló és több generációra tönkretett és kisemmizett népességet, a letarolt városokat és országokat, az erkölcsi nihilt és a nemzetközi szocializmus elnyomása alatt senyvedő népek több évszázados általános morális, etikai, anyagi, mentális és lelki leposványosítását. Mielőtt nagyon beleélem magam, röviden annyit szoktam mondogatni: ebből a pusztításból soha nem lehet kigyógyulni, olyan alapos munkát végeztek az elvtársak.

Egy szó, mint száz: legyünk reálisak és tényszerűek, és adja az Isten, hogy ezért ne kiáltsanak ki bennünket náciknak és/vagy fasisztáknak (mert elvakult gyűlöletükben azt sem tudják a toleránsok, hogy melyik szót használhatnák legmélyebb megvetésük jeleként. Egyszer majd időt kerítek és megmagyarázom a szavak jelentését. Nem mintha olvasnák ezt a blogot. Azért mégis érdemes tisztában lenni ezzel.)

Maradjunk annyiban, hogy minimum egyformán kéne kezelni a két eszmét, és akkor elég toleránsan bántunk az utóbbi rémmel.

Vers mára

Vas István: Határozók és kötőszavak

Jóllehet ez és jóllehet az, és jóllehet garmadával,
mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal.
Feltéve, ha és feltéve, hogy és feltéve azt, amit,
ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít,
Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána,
nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya.
Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még,
tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég.
Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre,
elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve.
Tehát és pedig és ahogy, és sehogy és valahogy mégis,
és ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is.
Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak,
marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag.
De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak,
végeredményben nem fontos más, csak a csak, meg a csak, meg a csak.

Mai találós kérdés

„Akié a föld, azé a jövendő… de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel hozzá, aki megérti a föld szavát.

Magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindég egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni minden tekintetben. Többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni. Okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni, meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa. Földig hajolni, ha kell, de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra. Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője.

Előre nézz ugyan. de ügyelj, hogy más lábára ne lépj. Azt tedd, ami jó, de alkudj meg azzal, ami szükséges és hasznos, és tartsd észben, hogy néped számára egy élő tanácsadó, egy élő segítő kéz többet ér tíz halott hősnél, ki ujját se tudja már mozdítani többé. S vigyázz, mert az elfogultság útja lefele vezet, s aki lefele halad, az már semmit sem ér…”

Vajon ki írhatta ezeket a sorokat? Egy fasiszta háborús bűnös?

"Itt nem arról van szó, hogy ki kicsoda, zsidó, magyar, oláh vagy bármi egyéb. Törvényes keretek között élünk, és a törvény előtt minden ember egyenlő. Szélsőséges tanok időnként kilengésre bírják ugyan a szélsőségekre hajlamos elemeket. De az emberiség túlnyomó többsége józan, okos és alapjában véve jóindulatú, és ez a józan többség előbb-utóbb visszabillenti a félrecsúszott mérleget a törvényes formák tisztelete mellé. Ezért hát, Reich úr, újra csak azt mondom, hogy maradjunk veszteg, végezzük a magunk dolgát legjobb tudásunk szerint, s bízzunk abban, hogy az emberek többsége éppen úgy undorodik az igazságtalanságtól és éppen úgy igyekszik békében és tisztességben élni, mint mi magunk. Jó?"

És ezt vajon egy gyűlölködő antiszemita írta-e?

"Legyetek egy szándék, egy közös akarat, egy közös cselekedet, akárcsak a régi időkben. Mert amiképpen ti cselekedtek egymással, azonképpen cselekszik az Úr is tiveletek."

Ezek egy szélsőséges, lázadást szító, hazaáruló gyilkos szavai lennének?

Olyan nagyon-nagyon, kimondhatatlanul végzetes hiba belekényszerülni és végül beleragadni egy ügyesen elejtett téveszmébe, fenntartás nélkül elfogadni hazug rágalmakat, utánajárás nélkül tovább terjeszteni ártalmas demagógiákat.

A fentiek - és még egy könyvnyi hasonlót idézhetnék - Wass Albert gondolatai önéletrajzi ihletésű könyvéből.

Vekov Károly, erdélyi magyar történész, a Rubicon című folyóirat 2010-es különszámában, amely a Trianon és a revízió címet viseli, Perújrafelvétel címmel tanulmányt jelentetett meg a Wass-perről. Ebben egyebek mellett megjegyzi, hogy míg az apát, Wass Endre grófot a későbbi népbírósági perben sokan emlegették (bár sok konkrétumot ott sem tudtak ellene felhozni), addig a fiatal grófot, Wass Albertet alig hozták szóba. Ennek oka az lehet, hogy a halálesetek idején Wass Albert a környéken vadászott, alig vagy egyáltalán nem tartózkodott birtokközpontján. Így a fiatalabbik grófot - Vekov feltételezése szerint - azért keverték bele a negyvenes évek második felében a román népbírósági perbe, hogy a falubeliek biztosítsák maguknak a Wass-birtokokat, amelyeket a halálos ítéletre hivatkozva elkoboztak a magyar arisztokratáktól.

Ámokfutás

Akik követik a híreket, gyakran hallják - de egyre több munkahelyen is sűrűn eszükbe jut az 'ámokfutás' kifejezés. Sajnos.

Most mégsem egy konkrét ámokfutást veszek a tollamra, hanem magának a szónak az eredetét kutatom.

Sokan tévesen gondolják, hogy az ámokfutó előtagja bibliai eredetű. Ki lehetett Ámok?  És mit csinálhatott? Nos, a Bibliában valóban rengeteg név szerepel, van ott Énok, van ott Izsák és van Zorobábel, de Ámok az bizony nincs. Hagyjuk is a Bibliát, ez az irány téves.

Az ámok előtag ugyanis a maláj nyelvből jött, hozzánk német közvetítéssel került az Amoklaufer fordításaként (a pontosság kedvéért: a német szó írásképe akkoriban, a 19. században még  Amucklaufer volt). Az ámokfutó tehát fordítás, de nem igazi tükörfordítás, hiszen az ámok szónak nem volt magyar megfelelője, és nincs ma sem, így az megmaradt eredeti formájában. (A nyelvészet az ilyesmit részfordításnak vagy hibrid kölcsönzésnek nevezi.)

Az ámok (durva fordításban: ’kontrollálhatatlan düh által megszállt őrült’) gyökere a maláj meng-âmok, ugyancsak durva fordításban: ‘dühödt, elkeseredett támadásba kezdeni’. Annak, hogy a ma ámokfutás alatt értett mentális állapotra vagy cselekvéssorra miért egy maláj szó ragadt rá több európai nyelvben is (az angoloknak is van hasonló kifejezésük, a running amok), talán az ősi csendes-óceáni kultúra önkívülethez fűződő, az európaitól teljesen eltérő viszonya lehet magyarázat.

Egyes források szerint bizonyos ottani törzsek harcosai, ha csatát veszítettek, végső elkeseredésükben mindenkit elpusztítottak maguk körül – ameddig ezt hagyták nekik, vagy amíg meg nem ölték magukat. Arról is lehet olvasni, hogy a jelenség nem háborús helyzetben is előfordult, mégpedig egy mentális zavarral járó megbetegedés következményeként. A maláj hiedelemvilág szerint az ámokfutásra jellemző önkívület  idején az embert gonosz tigrisszellem szállja meg, és ez veszi rá, hogy vérengzésbe kezdjen (talán a betegség és a hiedelem miatt az érintett népek állítólag sokkal elnézőbbek, megengedőbbek voltak az ámokfutókkal, akiknek tettei így sokszor következmények nélkül maradtak).

Az ámokfutásnak e két fenti formáját először a legendás James Cook kapitány ismertette abban a naplójában, amelyet  1770-es, Föld körüli expedíciója idején írt, a kifejezést ezután terjedt át a kulturálisan erősen meghatározott, tudatzavaros állapotról minden egyéb rémtettre, hiszen bár az ámokfutó szótári jelentése a ’ ‘dührohamában vagy tébolyában vaktában gyilkoló személy’, az ámokfutó ámokfutás szavakat ma már gyakran használjuk átvitt értelemben is.

(Az írás egyes részeit a www.nyest.hu oldalról vettem át.)

A kopja és a kopjafa

Biztos mindenki tudja, csak nekem újdonság, hogy az ősi magyarság jelképeként emlegetett kopjafának mi köze az egyik legrégibb fegyverhez, a kopjához. Ezért hát lejegyzem az én kis különbejáratú naplómba.


A honfoglaló lovas magyar hadi fegyverzetéhez tartozott az íj mellett a hosszú kopja is, melyet a honfoglalás utáni időkben is mint fegyvert évszázadokon keresztül használtak.  A XV. században a kiállított jobbágy-katonaságot pajzzsal és kopjával látták el. Mátyás király huszárjai a görbe kard és fokos mellett kopját is viseltek. II. Rákóczi Ferenc udvari hadaiban külön alakulatot képeztek a székely kékkopjások.

A kopjára kis zászlócskát tűztek s Balassa Bálint még egyik versében is a végvárak lobogós kopját viselő vitézeiről énekel.

Eredete: szláv jövevényszó, szláv kopije, horvát-szerb koplje, kopje, szlovák kopija, orosz kopjo. Mindezek értelme azonos a magyaréval.

2-2,5 méter hosszú döfőfegyver, amelyet a magyar csapatok a 17. század végéig használtak. Kizárólag lovas fegyver volt. A lovas a végénél az egyik hóna alá szorította, a magas kápás (lovagi) nyeregben erősen megtámasztotta magát és a vágtató ló teljes erejét a kopja hegyére összpontosította. Ezáltal bármilyen vastag páncélt vagy pajzsot képes volt átdöfni. A lovassági kopja nyele a 12. századtól hosszú, masszív fanyél, míg a gyalogosoké karcsúbb és rövidebb volt. A kopjanyelek a késő középkorban vastagodtak meg. A 13-14. században Magyarországon széles körben használtak univerzális kopjatípusokat. Hosszuk valamivel nagyobb volt az embermagasságnál. A legáltalánosabban használt kopjacsúcsok közé tartoztak a lapos vagy enyhén megvastagodó lapforma, mely jól elkülönült a köpűtől. A középkorban igen elterjedt volt a háromszög alakú kopjacsúcs. A 13-14. század folyamán ezek karcsúbbá váltak. Ebben az időben a kopjaábrázolások nagyrésze a kopjacsúcs alatt függő zászlót mutat. Ennek egyrészt az volt a célja, hogy a csúcs alatt lebegő élénk színű zászló az ellenfél tekintetét a csúcs helyett oda vonzza, másrészt a csatában magasan a lovak által felvert por fölé tornyosult, amiből tájékozódni lehetett arról, hogy az egyes seregrészek hol találhatók a csatatéren.

A kopja különleges változatait használták a középkor során oly népszerű lovagi tornák fegyvereként, melyek akár 6,5 méter hosszúak is voltak.

Kopja volt a század elején tiszántúli suhancok játéka is, ezzel kisebb madarakat is célba vehettek. Kb. 20 cm hosszú, 2 cm átmérőjű vessződarab, amelynek egyik végébe szeget ütnek, a másik végét egymásra merőlegesen behasítják s megfelelően összehajtott papírból négy szárnyat illesztenek a hasítékba.

A kopjafáról

Szerintem jól látható, hogy a fegyvernek csak közvetve van köze a ma nemzeti szimbólumként is használt kopjafához, illetve inkább úgy mondanám, hogy megváltozott jelentést kapott, és már csak írásképében azonos a két dolog. Bár a kezdetek még összefüggtek.

Ősrégi keleti szokás volt ugyanis az elesett harcos sírját földbe szúrt kopjával jelölni meg és ezt a szokást a magyarság is, mint keletről jött nép, fenntartotta. A végvári harcokról, a vitézi életről, nehéz küzdelmekről sok feljegyzés maradt. Az egyik írott emlék egy végvári harcot ír le a törökkel és feljegyzi, hogy az elesett vitézeket „magyar módra" temették el, a kopját a sír fejéhez szúrták. A harcban elesettnek kijáró tisztesség volt ez, de a székelység a keleti végeken ezt a szokást fenntartotta még akkor is, amikor a kopja, mint fegyver, elvesztette komoly jelentőségét. A múlt század második felében még dívott a kopjás temetés a Székelyföldön. Orbán Balázs így ír az atyhai szokásokról: „A temetés még most is harcias pompával történik. Egy, a közel rokonok, vagy a falu tekintélyes egyénei közül szablyásan lóra üle, kit kétfelől két legény támogat, a lovon ülő kibontott üstökkel lovagol a koporsó előtt, kezében viszi lefordítva a sírkopját. A temetőben a sírnál lőnek s behantolás után a zászlós kopját a sírra tűzi a lovag."

Ezek a szokások kivesztek, a nép elfelejtette, de állnak még a lobogós kopják. A protestáns temetők karcsú, faragott fejfái őrzik még a hajdani idők emlékét, és egyes helyeken – mint Korondon is – a faragott fejfákat ma is kopjának- nevezi a nép s tetejébe kis zászlócskát tűz. A férfinak feketét, a nőnek fehéret állítanak. Magasságuk különböző, s egyre kisebbeket faragnak, úgy, amint fogy a falu erdeje. 1817-ből fennmaradt Háromszék megyében egy 4 méter magas fejfa, ma már 2 méter magas kopják is ritkák.

Székelyföldön, Kalotaszegen, de az Alföld több helyén is (pl. Fülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) elterjedt, amely egyes vélemények szerint – legalábbis Székelyföldön – a kopjás temetés emlékét őrzi. A hódoltság kori török temetők elterjedt sírjele volt a halott mellé szúrt dzsida.

A kopjafa általában fából, ritkábban kőből kifaragott, díszített emlékoszlop. Székelyföld közismert kulturális terméke.

Megemlékezésül vagy kegyeleti emlékként (esetleg kerti plasztikaként) szolgálhat. Gyakran egy ember magasságával bír, kiforrott harmónia és formavilág jellemzi. Műkedvelő népművészek faragják, többnyire önkényesen megállapított szabályok szerint. Motívumkincse a protestáns gombosfák formavilágát idézi. A magyar népművészet romantikus megközelítése vezetett a kialakulásához. A kopjafaállítás régi székely szokásra vezethető vissza. Temetéskor a koporsót két kopjafának nevezett rúdon vitték ki a temetőbe, s ezeket a sírhalom két végébe tűzték. Habár eredeti funkcióját elvesztette, ma is látni ilyent háromszéki református temetőkben.

Nem azonos a nép által kopjafának nevezett sírjellel. Faragása reneszánszát éli és mint nemzeti szimbólumot használják emlékhelyek megjelölésére.

Faragása és díszítésmódja a guzsalyéhoz (gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak.) hasonló: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán vésett mértanias elemek díszítik. Gyakran festették is. Általában nincs „homloka”, így felirata sem; többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szív, stb. díszekben végződik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére is szolgált. Erdély sok helyén – pl. Háromszékben – gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának. Ezek elnevezése ment át tévesen más protestáns sírfákra. Errefelé egyébként a házcsúcsnyársaknak is kopjafa a neve. És valószínű, hogy nem véletlen a formai hasonlóság sem. Ugyanis a sír köztudottan a halott háza.

Kendétől gyuláig, vajdától bánig

Wass Albert Kard és kasza című könyvét olvasom. Elvarázsol. Csodás világban éltek eleink. Amikor vér-valóság volt az "azé a föld, aki megműveli" elve, nem pedig üres szlogen. Amikor nem volt szükség kerítésre, de még határkarókra sem. Amikor nem más határozta meg a létet és az életet, mint az elvégzett munka. Amikor a honfoglalás egyet jelentett a földfoglalással, más szóval a földműveléssel. Amikor nem volt pénz, nem voltak urak és rangok sem. Sajnos, nem sokáig tartott ez az ideális állapot. Rövidesen követhetetlenné vált a rangok, tisztségek és előkelőségek sora. Ezeknek néztem utána, mert sokszor halljuk, olvasunk róluk, de elég zavaros az egész.

A gyula régi magyar méltóságnév volt az államalapítás előtti évszázadokban.

Egy középkori tudósítás szerint a magyaroknak két királyuk van, az egyik névleges, akit nagyon tisztelnek, ez a kende, a másik a dzsula, aki a parancsokat osztja, a hadat vezeti és a tisztviselőket kinevezi. Ez a rendszer, a kettős fejedelemség, ami nagyon hasonlít a kazárok és a türkök szakrális kettős királyságára. A kazároknál a kagán-bég volt hasonló, tekintélyben alárendelt, de valódi irányító szerepben a kagánhoz képest. A dzsula, azaz fáklya, a kagán-bég hatalmi jelvénye volt, ennek neve származott át a magyar méltóságra névként.

Kézai Simon krónikája szerint Gyula vezér egyike volt a honfoglaló törzsfőknek.

A 10. század közepén Bulcsú harka küldöttség élén Bizáncban járt, Bíborbanszületett Konstantin császár udvarában. Információkkal látta el a császárt a magyar viszonyokról, amit a császár ránk hagyományozott. Bulcsú elmondása szerint a magyarokat a fejedelem (görögül arkhón) kormányozza, aki mellett még van két kisebb rangú vezető, a magasabb rangú gyila és az alacsonyabb rangú karha (azaz harka). A történészek többségi véleménye szerint a fejedelem egyszemélyben kormányzott, azaz ekkorra már megszűnt a kettős fejedelemség. A gyula egyszerűen egy alárendelt vezető volt.

Erdély lakosságában a honfoglalás idején jelentős volt a szláv elem. Ezért alakult át a gyula tisztség hadvezéri – szláv vojevod – jellegére utalva az államalapítás során a gyula méltósága az új szláv nevű (erdélyi) vajda tisztséggé.

A nagyfejedelem a történelem során a felkent királyi rangot el nem érő uralkodó rangja volt, aki valamilyen értelemben kiemelkedett más fejedelmek közül.

A harka vagy horka, esetleg karha (Bíborbanszületett Konstantinnál karkhasz) az államalapítás előtt a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb méltósága volt a nagyfejedelem és a gyula után.

A kende vagy kündü magyar méltóság volt a kettős fejedelemség idején, a honfoglalás előtt, a főfejedelem és vallási vezető.

Az erdélyi vajda a középkori Magyarország különleges területi hatalommal felruházott tisztségviselője volt. Erdély felett a királyt helyettesítő széles jogkörrel rendelkezett. Szélesebbel mint a nádor, akinek az ő területe felett nem is volt hatásköre. Hadat is gyűjthetett veszély esetén előzetes királyi engedély nélkül, amit területének a központtól való távolsága indokolt. Területén az ispánok neki tartoztak engedelmességgel, nem a királynak. Nagy Károly közigazgatási rendszerében az őrgróf feleltethető meg neki. Magyarországon még a bánok rendelkeztek hasonló jogkörrel.

A tisztség kialakulásában azonban minden bizonnyal szerepet játszott az államalapítás előtti gyula méltóság, különös tekintettel annak hadvezéri szerepére, aminek szláv fordítása a vajda/vojevod szó.

Az erdélyi vajda cím azonban valószínűleg közvetlenül a gyulafehérvári ispán címéből alakult ki. A 13. század elején feltűnnek az oklevelekben Fehér, Torda, Küküllő és Hunyad megyék, de ispánjaikról nincs szó bennük. Ezeket a megyéket feltehetőleg a gyulafehérvári ispán igazgatta. A vajda cím (princeps) formában (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben, Könyves Kálmán egyik oklevelében tűnik fel. A „vajda” szó csak egy 1199-es oklevélben tűnik fel először. Az erdélyi vajda a 13. századig csak Délerdélyt kormányozta, hatásköre csak e század végére terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, az Anjou-korban már jóval túlterjed Erdély földrajzi határain. Laczkfi Dénes vajda hatásköre 1366-ban túlnyúlt a Tiszán, északon Zemplénig terjedt.

A nádor vagy nádorispán (latinul palatinus, comes palatinus, comes palatii) a király után a legnagyobb országos méltóság volt Magyarországon a Szent Istvántól 1848-ig terjedő időszakban. Szent István német-frank mintára hozta létre a tisztséget a palotagróf (pfalzgraf) mintájára.

Kezdetben a királyi udvarházak udvarnokainak felügyelőjeként (majd bírájaként) a kezdetleges udvar (azaz a kíséret) szükségleteinek biztosítása volt, majd bírói működése az udvari hivatalt lassan országos hatáskörűvé alakította. Az első név szerint ismert nádor Aba Sámuel, későbbi magyar király volt. A nádor ellátási funkcióinak megsokasodásával tehermentesítették a nádor és az udvarispán (curialis comes) vagy régebben másképpen udvarbíró tisztség szétválasztásával, amiből utóbb az országbíró tisztsége nőtt ki. A királyné és gyakran az ifjabb király is rendelkezett saját nádorral. A királyné udvarispánját először 1198-ban említik.

A 13. századtól udvari helyett rendi méltósággá vált, a rendek hatalmi törekvéseit szolgálta a királlyal szemben is.

Az ispán (latinul comes) legismertebb jelentésében a vármegye király által kinevezett első emberét jelentette a középkorban, az újkorban a tisztség neve főispán lett. Ilyen minőségében megfelelt a frank grófnak (grafio). Ispán állt a királyi udvartartás (udvarispán), a királyi kápolna (kápolnaispán), a pénzügyigazgatás különböző szintjei (harmincadispán, pénzverőispán, sókamaraispán, urburaispán) élén, de az úri nemzetségek, egyes kiváltságolt népcsoportok vezetőit (besenyők ispánja, székelyispán), a magánuradalmak első embereit is így hívták.

A megyés ispán (comes parochiae, comes castri, comes comitatus, comes provinciae) a középkori magyar közigazgatásban a vármegye élén álló, a király által kinevezett és bármikor felmenthető tisztviselő. Bírói hatalma csak a várbirtokra terjedt ki, míg közigazgatási (pl. piacfelügyelet) funkciói az egész megyére, így az udvarbirtokra is.

Az ispán vezette a megyei hadsereget, amiben a hadnagy (maior exercitus) segítette. Segítségére volt még az ispáni központ gondviselője, a várnagy (maior castri) és a bíráskodásban a királybíró (iudex regius), majd a talán várbíróudvarispán (curialis comes) végül az alispán (vice comes).

Egy ispán kezén már az Árpád-korban is több megye lehetett, egyben országos méltóságokat is betölthetett, de a 14. század közepéig önmagában is bárónak számított, és közhitelű pecséttel rendelkezett. A 14. századtól a vármegyei törvényszék (sedes iudiciaria, sedria) elnöke, részesült az itt beszedett bírságokból, a megyei vámokból és jövedelmekből. A 14. századtól a tisztségül kapott királyi birtok teljes jövedelmét élvezte honorként, és a vármegye katonai parancsnoka volt.

A 16. század elejétől az ispánt általánosan főispánnak (supremus comes) hívták és egyre inkább örökölhető pozícióvá vált.

Az újkori magyar közigazgatásban a főispán és az alispán tisztsége elvált egymástól. Míg az előbbit a király nevezte ki, és a királyt (illetve a kiegyezés után a kormányt) képviselte, addig az alispán a nemes vármegye közönsége által választott tisztségviselő volt, és 1870-től a törvényhatóság első tisztviselőjeként működött.

A bánok a középkori Magyar Királyság különleges területi hatalommal felruházott tisztségviselői voltak. A középkori Horvátország és a Magyar Királyság déli határterületei, az úgynevezett bánságok felett a királyt helyettesítő széles jogkörrel rendelkeztek. Szélesebbel, mint a nádor, akinek az ő területük felett nem is volt hatásköre. Hadat is gyűjthettek veszély esetén előzetes királyi engedély nélkül, amit területüknek a központtól való távolsága indokolt. Területükön az ispánok nekik tartoztak engedelmességgel, nem a királynak. Nagy Károly közigazgatási rendszerében az őrgróf feleltethető meg nekik. A báni cím a középkori Magyar Királyság felbomlásával megszűnt, kivéve a horvát bán (horvátul hrvatski ban) tisztségét, amely egészen 1918-ig létezett.

A felsorolt jogok a középkori Erdélyt irányító erdélyi vajdára is ugyanúgy vonatkoztak, aki ezért fogalmilag szintén a bánok közé sorolható.

Huh, ez ám a kavalkád, és akkor még egyetlen szó sem esett a vallási méltóságokról...

 

Tekintetes-nemzetes!

November 4. nem csak a szovjet tankok bevonulásának az évfordulója, hanem 1945-ben ezen a napon tartották a nemzetgyűlési választásokat, amelyet külföldön is példaértékűnek tartottak. A kisgazda győzelem jelentőségét erősen csökkentette, hogy az ország orosz megszállás alatt állt. Demokrácialáz, soha nem látott politikai lelkesedés és a polgári demokrácia illúziója a kommunizmus árnyékában. Ekkor kezdődött a világ felfordulása ebben a szögletében. A kommunisták rájöttek, hogy csak erőszakkal és csalással szerezhetik meg a hatalmat, és nagyon sürgősen nekiláttak az eszmei fellazításnak és a szellemi összemosásnak, a teljes szétzilálás céljával. Hogy mivel? Például a régi megszólítások eltörlésével.

Erről szólt a híres-hírhedt 1947. évi IV. törvénycikk, Az egyes címek és rangok megszüntetéséről. A lényegi 3. § (3) bekezdése így szabályoz: „Tilos olyan címzést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).”

Mivel a törvény megalkotója faramuci módon teljesen tisztában volt a sorrenddel, most én is áttekintem, lévén, hogy én már abban a felfordult másik világban nőttem fel. Abban, amelyikben a Kezét csókolom! köszönés is kispolgári csökevénynek számított. Mára a magázódás is kihalófélben van, legalább ezzel a kis kitekintéssel hadd nosztalgiázzam!

Lehet azt mondani, hogy ezek a megszólítások feudális csökevények, de mégis, ezeknek a címeknek a szabályos használatával, a hallgatóság azonnal képet alkothatott a megszólított társadalmi státusáról – elsősorban a tevékenysége ágazati jellegéről és a foglalkozási viszonyáról, valamint a jövedelem- és vagyonmegoszlásban elfoglalt helyéről.

Mert ezeket a címeket nem csupán a születés adta, hanem a betöltött feladatkör is. Lehetett valaki alacsonyabb társadalmi réteg szülötte, de ha bírói, közigazgatási feladatot vagy egyéb kiemelt közfeladatot látott el, a betöltött stallum alapján (orvos, jegyző, tanár, pap, stb.) „járt” neki bizonyos megszólítás. Mára egyetlen téren maradt fenn csupán, a Tisztelendő, Tiszteletes úr, Főtisztelendő, Főtiszteletes úr esetében.

Természetesen, legtöbbször a társadalom felső rétegének megszólításával foglalkoznak szinte csak az e nyelvi fordulatokat elítélők, pedig ez a nyelvi, nyelvtani rendszer a teljes társadalmat lefedte, egészen a legalsóbb szintű társadalmi rétegekig. Így nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy a középosztály kialakulásának és megerősítésének egyik eszköze volt ez. Ki ne hallott volna – akár filmekben – olyan megszólítást: hogy „tekintetes”, ami a legalsóbb szintű címzés volt régen, s melyet a köznyelv rendkívül gyorsan lerövidített és ebből lett a híres „Téns úr!” „Téns Asszony!” megtisztelés. Ezzel együtt természetesen kialakult az iparosok, gazdag-parasztok, kiskereskedők, művezetők és kistisztviselők megszólítására a „kend”, ami egy rövidült „kegyelmed”, amely viszont nem volt azonos a „kegyelmes” titulussal.

Aki „tekintetes úr” lett, már biztos lehetett benne, hogy benne van abban a társadalmi középosztályban, ami minden társadalomnak a gerincét, a legnagyobb befolyású, arányú társadalmi csoportját képviseli. Igen, erre szokták mondani, hogy amíg létezett ez a középosztály, a „társadalom széles rétegei elnyomásban éltek”. Aki ezt mondja, az elfeledkezik arról, hogy az alsóbb, címzés nélküli társadalmi rétegekből is volt kitörési lehetőség; ehhez viszont tanulni kellett, iskolába kellett járni. Volt, aki vállalta, de volt, aki nem vállalta és nem is érdekelte az ilyen értelmű „felfelé” mozdulás.

A Második Világháború előtti irodalmi alkotásokat olvasva ma már feltűnő és nehezen megfejthető az akkori magyar társadalom tagjainak kötelező megszólításaiból is kiérezhető kasztokba sorolás.

A XVII-XVIII. századtól formálódott és alakult ki a megszólítások rendszere. Túlélte 1848-at, a Kiegyezés korában részleteződött, még jogi szabályozása is megjelent, melyik ranghoz, beosztáshoz, milyen megszólítás dukál.

Rangokhoz kötődő megszólítások:
Excellenciás:    magasrangú főurak és püspökök,
Kegyelmes:      főurak, országgyűlési képviselők,
Méltóságos:     gyárigazgatók,magasrangú tisztviselők, földbirtokosok,
Tekintetes:       államtól kapott cím diplomával rendelkező civileknek,
Nemzetes:       katonák a Vitéz címet viselők,
Nagyságos:      középosztálybeliek,iparosok.

És akkor lássuk a törvényt, amely betiltja ezek használatát:

1947. évi IV. törvénycikk

egyes rangok és címek megszüntetéséről

1. § (1) A magyar nemesi és főnemesi rang (herceg, őrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófő) megszűnik. A külföldi államfők által adományozott nemesi és főnemesi rangot jelző címek viselésére adott engedélyek, illetőleg az ilyen engedélyek jellegével bíró törvényi rendelkezések hatályukat vesztik.

(2) Az „örökös főispán” cím megszűnik.

(3) Megszűnnek azok a rangjlező címek (méltóságok), amelyeket mint kitüntetéseket rendszeresítettek (valóságos belső titkos tanácsos, titkos tanácsos, kormányfőtanácsos, kormánytanácsos stb.). Az ilyen címekre (méltóságokra) vonatkozó adományozások hatályukat vesztik.

2. § (1) A közszolgálat körében rendszeresített állás címét közszolgálatban nem álló személynek adományozni a jövőben nem szabad. ez a rendelkezés nem vonatkozik a külügyi szolgálatban, valamint a tudományos és művészeti életben rendszeresített, illetőleg szokásos címekre.

(2) Törvényhatósági közszolgálatban nem álló személyt tiszteletbeli tisztviselővé kinevezni - a tiszteletbeli tiszti főügyészek és ügyészek kivételével - a jövőben nem szabad.

3. § (1) A jelen törvény 1. §-ában említett rangjelző címek, valamint a „vitéz” cím használata tilos.

(2) Nemesi előnévnek, nemesi címernek és jelvénynek vagy a nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezésnek (de genere...) használata tilos.

(3) Tilos olyan címzést használni, amely a jelen törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).

(4) Tilos olyan címzést használni, amely a közszolgálat körében rendszeresített álláshoz fűződik, vagy társadalmi megkülönböztetésre utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.).

(5) A (3) illetőleg a (4) bekezdés rendelkezése nem vonatkozik a nemzetközi érintkezésben szokásos címzésekre, továbbá az egyházi személyek nem világi eredetű, hanem kizárólag egyházi természetű címzéseire.

4. § A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a belügyminiszter - az igazságügyminiszterrel egyetértve - gondoskodik.

Lerombolni mindig mindent könnyebb, mint alkotni. Romokból építkezni pedig mindig bajos, hiszen már Deák is megmondta: "Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges."

Mert, ugye, mit is adtak a változatos, ízes és különleges megszólítások helyett? Elvtárs/elvtársnő. Mondhatom, remek alternatíva.

Tüskevár újratöltve

2012-ben mozifilmet (vagy tévéfilmet?) készítettek Fekete István regényéből, a Tüskevárból.

Hogy minek? Miből? Kinek? Nem tudni, de mindegy is lenne a válasz. Mert én még életemben ennél fölöslegesebb, és mint ilyen, pénzherdálóbb vállalkozást nem láttam. Ha csak nem a Kormány által kiadott, a mi pénzünkből finanszírozott nagy piros könyvsorozat, a Kincsestár, vagy mi a címe, vagy a hasonlóképpen finanszírozott Magyar Krónika című havilap. (Mindkét nyomtatott opuszt ingyen megkapja minden iskola 2, néha 3 vagy 4 példányban.)

De vissza a filmhez. Az egy dolog, hogy engem nem kérdeztek, akarok-e finanszírozni egy ilyen filmet (könyvsorozatot, képes magazint, akármit) az ikonikus 1967-es tv sorozat után, amelyet minden évben inkább kétszer vetítenek, mint egyszer sem. De ez nem is baj, az a filmadaptáció minden ízében telitalálat. Nem is részletezem, szerintem nincs olyan 100 éven aluli magyar polgár, aki ne ismerné. Aki nem ismeri, azért nem is kár.

Ellenben ez az új film. Jelentkezzen, aki ép ésszel felfogható és értelmezhető indokot tud említeni, ami megmagyarázza, ugyan miért futottak neki! Állítólag kizárólag magánpénzből készült, közel 100 millió forintért, amit, mondjuk, nehezen hiszek el, mármint a mondat első felét. Ha valakiknek ma Magyarországon van annyi pénzük, hogy 100 milliót összedobjanak egy ilyen értelmetlen célra, akkor meggyőződésem, hogy 1.) ők az én közvetlen vagy közvetett megrövidítésem révén szerezték a vagyonukat. És 2.) ha tényleg a sajátjuk, nem dobnák ki ilyen hülyeségre, mivel máshoz nem értenek, csak a vagyonszerzéshez. (Most persze harsányan röhögnének rajtam, hiszen mi másra van szükség a jó élethez?)

Eszük biztosan nincs, legfeljebb csak önteltségük, mert egy ilyen vállalkozás a nulláról indulva is könnyen kudarcba fulladhat, de egy ilyen előzmény után csakis végtelenül öntelt és a realitásérzékét vesztett ember akarja ismét filmre vinni a regényt. Ezért gondolom, hogy nem a saját pénzükből, művészi eltökéltségből hányták össze ezt az izét. A gazdag emberek vigyáznak a vagyonukra, ahhoz értenek.

100 millió forint! Nem jövök azzal, hogy osztották volna szét a szegények között vagy adták volna valamelyik kórháznak. De ha vettek volna belőle még egy autót, repülőt, hajót, birtokot, szigetet, kastélyt, vagy körbeutazzák a világot, vagy bánom is én, csak ne tudjunk róla, akkor legalább nem derül ki, hogy ennyire fölöslegesek. És mindenki jobban járt volna.

Nem gondolom magam az újítások ellenségének. De, könyörgöm, legyen valami értelme! Az kevés, hogy a gőzmozdonyos vonat helyett új "motorkocsi" viszi Tutajost a Balatonhoz. Tényleg szóljon, aki talált valamit ebben a filmben, ami indokolja a létrejöttét.

Szánalmas vergődés, egymásra hányt jelenetek, monoton, unott és unalmas párbeszédek, "mikor-mehetek-már-a-pénztárba-felmarkolni-a-pénzemet?" érzés kíséri végig. Főleg így éreztem a Matula szerepét alakító Kovács Lajosnál. Persze azt sem vettem észre, hogy Tutajos leégett és ez fájt volna neki. Még színesben sem. Kínos, szürreális karikatúra az egész. Olyan érzésem volt, hogy mindenki felmondja a szerepét, intonálás, érzések és játék nélkül, aztán majd "megfotosopolják".

Mindent egybevetve megdöbbentő, hogy ilyen igénytelenségre nem sajnálnak emberek 100 milliócskát.

Nagy kár. Megint csalódnom kellett a magyar mentalitásban.

Magyar Nemzet 1956 november 3.

Kiragadott érdekességek a Magyar Nemzet 1956. november 3-i számából, majd Elza kommentje.

Színház-keresztelő

A Szent István körúton áll az épület, amelyben felnevelkedett a modern magyar színjátszás. Romba dőlt ugyan háborúban, de újjáépült s a kor elnevezték a néphadsereg színházának. Talán azért, mert Moszkvában is van ilyen nevű színház. 'Az elmúlt évadban azonban, midőn Magyar Bálint lett az igazgató, egyre meghökkentőbb ellentétet érezhettünk a színház szelleme és neve között: a Szent Johanna a Sirály, a Cyrano és A néma levente — és azután Capek bátrabb formájú drámája, a Fiaim — nemigen illett a harcias névhez. Jobban illett volna hozzájuk, s reméljük, az új évad előadásaihoz méginkább, egy régi név, amely emlékeket ébreszt és művészi irányt mutat.

Az egykori színház szelleme visszatért most a bujdosásból; nevezzük otthonát igazi nevén. Legyen: Vígszínház.

Hírek az iskolai oktatás megindulásáról és átszervezéséről

A forradalom szükségessé teszi egész iskolai rendszerünk felülvizsgálását, gyökeres tanügyi reform kidolgozását. A legsürgősebb intézkedéseik: a hamis történelemkönyvek kivonása a forgalomból. A magyar irodalom-tankönyvekből a tanárok csak az irodalmi szemelvényeket használják fel, a szovjet irodalomra vonatkozó részeket kihagyják. Földrajzban a Szovjetunió földrajzát ugyanolyan mértékben tanítják csak, mint bármely más államét. Megszüntetik az általános iskola VIII. osztályában az alkotmánytan oktatását. Az általános iskolák felső tagozatában egy élő idegen nyelv oktatása kötelező, de megválasztása fakultatív Megszűnnek az orosz tagozatos általános iskolák és a Makszim Gorkij iskola. Ugyancsak megszűnik a légoltalmi ismeretek oktatása. Módosítják az érettségi vizsgákat.

Szakasits Árpád nyilatkozata

Szakasits Árpád nyilatkozatot tett a jelenlegi helyzetről és az ország jövőjéről. — Csak a legnagyobb csodálat hangján szólhatok arról a hősies küzdelemről — mondotta —, amelyet az egyetemi ifjúság, valamint a szervezeti munkásság, a honvédség és az öntudatos paraszttömegek vívtak hazánk igazi felszabadításáért és függetlenségéért. Mélységes megrendüléssel hajtok fejet a szabadságharc dicső áldozatai előtt. Hiszek abban, hogy kiontott vérük, ez az emberi, nagy áldozat örök záloga marad nemzetünk és népünk szabadságának, boldog, gazdag, tiszta életének. Nagy Imre miniszterelnök nagy jelentőségű szózata után legfontosabbnak tartom: ahogy csak lehetséges, meginduljon a békés termelőmunka és helyreálljon az ország egészséges vérkeringése. Önálló, független Magyarország, soha semmiféle diktatúra, felszabadult, tulajdon életét élő nép, a szabad demokrácia védőszárnyai alatt — fejezte be nyilatkozatát Szakasits Árpád.

Innentől a hozzáfűznivalóm:

Szakasits Árpádról röviden

6 elemit végzett, többet iskolába nem járt. Ehhez képest:

1927–28-ban a Szociáldemokrata Párt (SZDP) titkára.

1928-1938-ig a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) elnöke.

1939-1944. március 19-ig a Népszava főszerkesztője.

1945. november 15-től 1948.augusztus 5-ig államminiszter.

1948. február 15-től augusztus 5-ig ideiglenes iparügyi miniszter.

1948 júniusában az MSZDP és az MKP összeolvadásából alakult Magyar Dolgozók Pártja első elnöke.

Tildy Zoltán lemondatása után, 1948. augusztus 3-i hatállyal Magyarország következő köztársasági elnöke.

Az új alkotmánynak megfelelően – folytatólagosan – 1949. augusztus 23-tól 1950. május 9-ig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke.

1958-tól a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke.

1960-tól az Országos Béketanács elnöke.

0959 és 1963 között a Magyarok Világszövetségének elnöke.

 

Egy tudáson alapuló karrier… Ezért (is) tartunk ott, ahol.

 

Esetem a népi BKK-val

...avagy: A BKK ma reggeli kicsiny tréfája a dolgozó néppel.

Nem bírom ki, hogy ne írjam meg ma reggeli kalandomat.

Felszállok nagy kényelmesen a Nyugatiban a 4-6-os villamosra. Lepakolom a táskáimat, a vizes esernyőt, befészkelem magam, előszedem a könyvemet, leveszem a szemüvegemet, mert az nem kell az olvasáshoz, közben elindul a villamos, olvasok 3 sort, beérünk a Jászai Mari térre. Ott leszállnak és felszállnak az utasok, majd kisvártatva bemondja a sofőr, hogy a villamosok nem közlekednek tovább, fáradjunk a buszhoz, és szíves türelmünket kérik, amíg a pótlóbusz odaér.

Összepakolok, felcihelődök, századmagammal elbattyogok a 80 méterre lévő buszmegállóba. Nem nagy távolság, de arra éppen elég, hogy 1.) nem látszik a villamosmegálló, és 2.) nem hallatszik oda a hangszóró. Álldogálunk türelmesen, hiszen ezt kérték. Lotyog az eső, busz sehol. Pár perc múlva feltűnik egy busz a távolban, mindenki megkönnyebbülten sóhajt. Odaér, 91-es. Nem jó, nem arra megy. Közben beér még 3 villamos, busz sehol. Emberáradat a buszhoz, bár nem akkora, amekkorát reggel 3 villamos hordoz. Újabb busz. Garázsmenet. Pár perc múlva újabb: 26-os. Majd végre egy villamospótló, amin már ülnek. Felgyötrődik sok-sok ember, még több a megállóban reked velem együtt, többen telefonálnak, hogy elkésnek.

Várunk. Várunk. Lotyog az eső, busz sehol. Valami gyanús.

Az a gyanús, hogy jönnek-jönnek sorban a villamosok, de a tömeg nem gyűlik, és a villamosok sem torlódnak a megállóban, ahogy az hasonló helyzetben történne. Nem tudnak olyan gyorsan megfordulni a hídon, hogy ne így lenne.

Visszasétálok a villamosmegállóba, jön a villamos, felszállok, megyünk, sőt, repülünk a Széll Kálmán tér felé.

Nem mondanak semmit, én szerencsés vagyok, de a sok ember, aki egyre kétségbeesettebben várja a buszt a megállóban talán még most is, miből fog értesülni?

Kedves jó BKK! A helyzeten sajnos az sem segít, hogy a facebook oldalukon megjelenik a tömör tájékoztatás, majd 1 órával később (!) az is, hogy ismét közlekedik a villamos. Ezt már én is csak a munkahelyemre belihegve, utólag tudom meg, miközben munkajogsértően munkaidőben felcsatlakozom a facebookra. Nem gondolom, hogy a 7-re munkába járók a facebookot bújják a telefonjukon vagy a tabletjükön. De még ha úgy is lenne, az utólag megjelenő hírek nem pótolják a pótlóbuszt.

Kialvatlan gondolatok

Nem vagyok egy politikus típus (hála Istennek!). És nem vagyok történész sem (sajnos). Viszont akármi vagyok, gondolom, nem voltam egyedül, aki ma éjszaka nem tudott aludni a mennydörgéstől, melegtől, hidegtől, szélvihartól, villámlástól. Forgolódás közben pedig bekapcsoltam a rádiót, és rögtön ez a hír ütötte meg a fülemet: Jean-Claude Juncker véleményezi az eseményeket. Jól indít. Azt mondja, beteg az Európai Unió. Nincs benne elég európai és nincs benne elég unió sem. Ez tetszik. Kár, hogy folytatja: Sokkal befogadóbbnak kéne lennie a menekültekkel szemben, ugyanakkor erősebb határvédelmet kellene kiépítenie. Azon túl, hogy ebben a két mondatban van vagy 4 ellentmondás, valamint egy feltétel, amit lehetetlen teljesíteni, mert vagy befogadunk, vagy védjük a határokat, tovább tetézi a saját zavaros gondolatmenetét. Azt mondja, hogy Európa mindig is befogadó volt, legyen szó az üldözött hugenottákról vagy az '56-os magyarokról.

Hát ez az, kapom fel a fejemet. A hugenották és a magyarok is európaiak, nem nagy kunszt és nem is nagy kegy befogadni őket oda, ahova tartoznak.

Ez volna Európa, az Egyesült Európa egyetlen előnye: a szó alapértelmében nem kéne "befogadnia" az üldözött európaiakat többé, hiszen azok itthon vannak. (Elvileg, bár nagyon csak elvileg, a többiek, a nem üldözöttek is itthon vannak, a családtagjait pedig a jó szülő egyenrangú elbírálásban részesíti. Nem úgy ebben az európai "családban". De ez egy másik történet.)

Csak azt nem értem, és erre nem ad választ az Európai Bizottság (amúgy ez mi a fene?) elnöke, hogy ebből miért következik az, hogy Európának Európán kívüli népeket is kötelessége lenne befogadni.

Akkor lesz igazán beteg az Unió, amikor (még jobban) elárasztják a történelmétől, hagyományaitól, vallásától, kulturájától, szokásaitól, ünnepeitől, ételeitől, elveitől oly távol eső muszlimok, iszlámok, szunniták, siiták, szufik, vahabiták és Isten tudja, mifélék, akik hivatásból üldözik a kereszténységet és a keresztényeket. Ez az életcéljuk, nem a beilleszkedés.

Nem tesznek jót Európának a Junckerhez hasonló arcok. Talán éppen ezért van tele velük az Unió.

Dilettantizmus vagy profizmus?!

Megtalálták I. Géza király sírhelyét! Így rikolt az index nevű, mértékadónak nevezett online újság. Néhány hónapja kiderült, hogy Angliában megtalálták és nagy pompával és persze felhajtással újratemették III. Richardot, aki bár jelentős, de csak az egyik középkori királya volt az országnak. Egy ekkora magyar szenzációt, hogy ezer év elteltével megtalálták a magyar király csontjait, az index közepe táján, a bulvároldalon közölni, nos, rögtön felhorgadt bennem a büszke és sértett magyar öntudat.

Gyanakodva bár, de persze, hogy rákattintok a cikkre, ahol rögtön az első mondatban azt olvasom, hogy szinte biztos, hogy nem Géza sírjára bukkantak, utána hosszan zavaros fejtegetés összedobált csontokról, 18. százai cserepekről, végül a szokásos rövidre záró végszó: mindegy is, mert úgysincs pénz a további bizonyítékszerzésre, szóval ennyi.

Egyszer már nyavalyogtam azon, miért nem lettem újságíró, majd arra jutottam, hogy talán éppen a fentiek miatt nem és jobb is.

Amúgy sem szeretem, ha olyanok "tanítanának", akik családi hátterük vagy kapcsolataik révén szerencsésen beékelődtek a média világába, és most úgy nyomják le magukat a torkomon, mint "mértékadó" médiaszemélyiségek, pedig nem mások, mint ideig-óráig felkapott celebek. Ez azonban nekik elég ahhoz, hogy milliókat keressenek és ezen az alapon birtokolják a bölcsek kövét.

Ez a szememben nem írás, hanem csak a divatosan "médiatudománynak" nevezett hülyítés-manipuláció-hazudozás-neszesemmifogdmegjól-porhintés kellemetlen kombinációja némi (vagy sok) töketlen bénázással fűszerezve (utalok itt a sportkommentátorokra, ó borzalom!).

Ma, amikor annál a hatalom, akinél a több kattintás, és ennek érdekében akármit megtesznek, akkor már tényleg nem tudom, nem tudhatom, melyik hírnek adjak hitelt.

Nagyon szomorű.

Érik bennem a gondolat, hogy olyan helyre kéne költözni, ahol nincs tévé, rádió és főleg nincsenek újságírók. Mert mi is a céljuk voltaképpen? Engem tájékoztatni, hitelesen, megbízhatóan, vagy a zsebüket tömni? Költői kérdés volt. Sajnos.

Magánvélemény

Jó, hát nyilván előbb-utóbb meg kellett szólalnom ebben a szerencsétlen ügyben. Próbáltam ellenállni, mert ennyire rengeteget még életemben nem foglalkoztak semmivel. Ezzel együtt nagyon riasztó a helyzet. Főként azért, mert nem értjük. Vagy csak én nem értem?

Mert miért éppen most? Miért éppen ide tódulnak? Miért éppen Magyarországon keresztül? Miért nem az egyenes úton? Miért nem csak az első szomszédos országban, ahol már nem a háború elől menekülnek, hanem biztonságban vannak? Miért nem a hozzájuk kulturálisan és földrajzilag is közelebb eső arab országokba tartanak? Vagy, ha éppen tényleg "csak" békére és nyugalomra vágynak, akkor miért nem keresnek egy még lakatlan szigetet valamelyik óceánban és népesítik be azt, alakítják saját arcukra? Vagy, mondjuk Szibériában is van rengeteg hely, ahol megvethetnék a lábukat, megművelhetnék a földet, felépíthetnék városaikat, majdnem biztos, hogy átengednék nekik a tajga egy részét, és még maradna az őslakosoknak is bőven.

Nagyon zavar néhány dolog. Pontosabban kevés dolog van, ami nem zavar. Egészen pontosan nem tudok olyat, ami nem zavar.

Zavar a sok zavarodott, vagy agymosott, vagy ne adj' Isten, alapból értelmezhetetlen fej.

Zavar a mesterségesen keltett káosz. Úgy érzem, a józan észhez ehhez az egésznek vajmi kevés köze van, minden döntést a nagypolitika határoz meg, ezért a nagyobbik részük értelmezhetetlen a pórnép számára. Mindez a fenti kérdés éppen ezért soha nem kerül megválaszolásra, főként nem a számunkra és főként nem megnyugtató módon. Ebből következően pedig mi igencsak bizonytalannak, a sakktáblán feláldozható parasztoknak, ide-oda tologatható és rángatható báboknak érezzük magunkat, és ez például engem, a magam ötven-jónéhány évével igencsak felzaklat.

Erre jócskán rásegít a facebookon ezerszám megjelenő tudós bejegyzés és hozzászólás, az ember csak kapkodja a fejét, hogy a magyar mégiscsak a 10 millió nagyokos országa, nem is gondoltam, hogy ennyi bölcsek köve van ezen a kis területen.

Ami viszont végképp kiverte a biztosítékomat, az a párhuzam az 56-os magyarok kivándorlásával. Ezek az észosztások persze mind olyanoktól érkeznek, akiknek akkor még a szüleik sem éltek. Ők csak tudják, hogy micsoda párhuzamok vannak itten, kérem! Pedig nincsen semmilyen. Keresztények vándoroltak akkor életük kockáztatásával egy szomszédos keresztény országba, az első lágerbe, ahol nyomorogva, éhezve, fázva húzták meg magukat és hónapokat, olykor éveket vártak arra, hogy valamelyik ország menedéket adjon nekik, mert a saját szülőhazájukba bizony nem volt számukra visszatérés. Nem követelőztek, nem várták, hogy a készbe beleüljenek, nem számítottak munkanélküli segélyre, ők dolgozni akartak és erkölcsi mércéjüket megtartva boldogulni. Nem terjesztettek elő igényeket, hogy ide vagy oda akarnak menni, így jutottak szép számmal Kanadába a megműveletlen, kihalt területekre, ahol felépítették új életüket.

Erről jut eszembe az, amit éppen ma reggel olvastam a könyvemben. Kosáryné Réz Lola írja a 40-es években írt regényében, a Perceg a szú-ban 1686-ról:

"Lassan-lassan szállingóztak vissza még mindig innen-onnan a törökök hajdani alattvalói, akik elmenekültek a hadjárások idején. Gyarapították számukat a császári seregek ittmaradt s letelepült katonái, bár ezek nem voltak sokan. Kereszténnyé lett, megmagyarosodott törököt pedig egyelőre csak egyet tartottak számon: Kücsük Alit, a bábost.

Nagyobb számban érkeztek messziről, távoli vidékekről olyanok, akiket éppen jókor ért a hír, hogy Magyarországon földet s adómentességet kapni. Gazdag vidék az, kipusztult a lakosság, valóságos paradicsom az éhezőknek, ínséges népnek.

S amint tavaszodott, nekiindultak a világnak, akik koplaltak otthon, vagy nem akadt elég helyük, vagy úgy gondolták, jobb lesz máshol, vagy igaztalannak érezték valami feljebbvalójuk parancsát.

Hosszú szekérseregek vonultak át a Kárpátok hágóin innen is, onnan is.

Nürnberg mellől, egy kis falucskából kelt útra Herman mester Erhardt fiával. Mindketten hozták feleségüket, gyermekeiket. Nyikorgó kerekű ökörszekérrel érkeztek meg Buda alá még néhány családdal, a nagyszakállú Herman kovács vezetése alatt. De jöttek württembergiek, bajorok, braunschweigiek, csehek, frankok, olaszok. Jöttek családok Savoyából, Stíriából, Svájcból, Tirolból...

Herman kovácsot és népét szívesen fogadták a szenátorok, mert tisztességes, komoly emberek benyomását tették. Hajuk gondosan lefésülve, a vállukat verte, szőke szakálluk is gondozottnak látszott, s nem voltak kiéhezettek, rongyosak. Az asszonyok tisztesen bekötötték a fejüket, homlokuk is alig látszott, nyakukon pedig kétszeresen körülért a vászonkendő.

Egy szép napon nekiindultak a budai urak, hogy Herman kovácsnak, valamint az egy nappal utóbb érkezett öt württembergi családnak kiosszák az előre kijelölt helyen a háztelket, művelni való földet."

Igen, igen, háztelket és művelnivaló földet, nem termő gyümölcsöst, összkomfortos házat és tele hűtőszekrényt. És igen, igen, akik idejöttek, ők alkalmazkodtak, és nem hozzájuk kellett. Ők fogadták el, hogy az asszonyoknak be kell kötni a fejüket, a férfiaknak pedig fésülködni kell.

És még egy érdekességet elbeszélnék. Már többször tapasztaltam, hogy hajnalban nagyon jó műsorok mennek a Kossuth rádióban, olyasmi, amit napközben, délután, kora este már nem, vagy csak rövidítve adnak le. Egy ilyen műsorban, hajnali fél 4-kor szólaltattak meg egy Közel-Kelet szakértőt, a nevét már elfelejtettem, utána lehet keresni a rádió archívumában. Egyetlen kérdést tettek fel neki, ami sokakban hagy kérdőjelet manapság: miért nem a szomszédos, gazdag országok fogadják be őket, ahol sem nyelvi, sem kulturális, sem földrajzi, sem éghajlati problémáik nem lennének.

A szakértő ezt felelte: Három oka van ennek. 1. Az idők során ők igenis befogadtak egy csomót. 2. Az elmúlt évtizedekben igen sok rossz tapaszatalatot szereztek ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Sokáig őket alkalmazták vendégmunkásként, de lusták, rendetlenek, piszkosak, többet ártottak, mint használtak, ezért nem kérnek többet belőlük. És végül 3. Ők, a gazdag országok, nem tagjai azoknak a különféle egyezményeknek, amelyek alapján "kötelességük lenne" befogadni bárkit is.

Ez azért tanulságos, nem? Nem csak az első 2 pont, hanem főleg a harmadik, amelyik TÉNYLEG csak a harmadikként szerepelt, mint leglényegtelenebb szempont.

Végül még egy link. Kinyílik a bicska a zsebemben Bayer Zsolttól az utóbbi években, de az alábbi az egy nagyon jó összefoglalása történelmi tényeknek. Csodálkoztam is, hogy ő írta, amit csak a legvégén vettem észre. Nem kellene az angoloknak és amerikaiaknak annyira osztani az észt most. Sem.

http://badog.blogstar.hu/2015/09/08/nyilt-level-a-guardian-foszerkesztojenek-meg-egy-picit-a-volt-amerikai-nagykovetnek-is-/20156/ Bayer Zsolt

Augusztus 19.

Eljött megint. Itt van újra. Úgy vagyok vele, mint a gyerekek a Reszkessetek, betörők!-kel. Augusztus 20. előestéje. István, a király ideje. A Királydomb. Még 20 ezerért sem kapok jegyet rá. Véletlenül megtudom, hogy a tévé leadja a mai előadást. Élőben. Ingyen. Persze nem ugyanaz, mint ott lenni, de a semminél több. Kimaxolom a hangerőt, és századszor, ezredszer, akárhányadszor is a hatása alá kerülök.

És már nem bánom, hogy nem voltam ott élőben. Mert egyszer már ott voltam. 1983-ban.

Nem emlékszem, honnan tudtunk róla. Fiatalok voltunk, csórók, előttünk állt az élet. Szörényit és Bródyt ismertük, bár egészen más arcukat, és szerettük. Az én családom férfitagjai generációkon át Istvánok, nekem az augusztus 20-a ünnepnap, és nem az Alkotmány (az 1949-es) ünnepe, és pláne nem a Köztársaság ünnepe, mert akkor még sejtelmünk, sőt, reményünk sem volt ilyesmire.

Azt sem tudtuk, hogy a Királydombon vagyunk. Hogy egy sima szánkózódomb névadásának vagyunk élő tanúi és résztvevői. Ingyen voltunk ott, vagy képletes árért, már erre sem emlékszem. Csak arra, hogy egy padon álltunk, hogy lássunk, hogy lehet, hogy Varga Miklós énekelt, de a nála sokkal derekasabb külsejű Pelsőczy László volt István, Vikidál-Koppányt imádtuk, azon köpcösen, szőrősen, ápolatlanul, két vézna copffal, izzadtan. Nem tudtuk, honnan tudhattuk volna, hogy ki volt ő tulajdonképpen, és azt sem tudom, vajon Nagy Feró vagy a többi énekestárs tudta-e, és úgy játszottak a színpadon. Ez most mindegy is. Hiteles, markáns Koppány volt. Deák Bill Gyula, Victor Máté, Szakácsi Sándor, Sára Bernadett, Balázs Péter és Berek Kati. Aki, éppúgy, mint most Deák Bill, egy agyvérzés után újratanult beszélni és járni, és úgy játszotta el a szerepet. Fejből sorolom most ezeket a neveket, mert a lelkembe égett az egész. Az első pillanatban lenyűgözött mindannyiunkat.

Nem volt tökéletes a hangzás, hiszen nem mindannyian voltak énekesek. Meg a műfaj is új volt. Nekik is. De összhatásban tökéletes előadás és élmény volt. A néptánc mozgalom kezdetén jártunk, lenyűgöztek a táncosok és a táncaik.

Aztán csináltak belőle egy zavaros filmet, szaggatott, elmosódó, lelassuló, felgyorsuló, kapkodó képekkel, szinte nézhetetlenül. De a zene és a szöveg mindent vitt. évtizedeken át. Generációkon át. Több rend kazettát széthallgattunk otthon, autóban, walkmanen, mindenhol, ahol értük. A gyerekeink ugyanúgy imádták az egészet, mint mi. Ugyanúgy kívülről fújták, hogy "abcúg Koppány, le vele!" Meg az egészet. Szinte azt hiszem, a fiam emiatt szerette a történelmet.

Nincs megváltás. Van, amit nem kéne bántani. Van, amin nincs mit reformálni. Bachot, Beethovent és Mozartot sem kell. A hangszerek változnak, fejlődnek, az rendben van, de a zenén nem kell variálni, azt ugyanúgy kell játszani, immár évszázadok óta.

Az István, a király is ilyen lesz. Próbálkozhatnak ledöntögetni a mítoszt, ahogy Alföldi szerette volna (nem sikerült neki), lehet a hangokat tökéletesíteni, ahogy a mostani előadáson mindannyian, lehet modern technikát bevetni, tervezheti Lakatos Márk a ruhákat, ez mind tök mindegy. A lényeg a zene. És a szöveg. És a tánc. Ehhez a Szentháromsághoz senki nem mert hozzányúlni. (Vagy talán csak Alföldi szedte ki belőle a táncbetéteket, ha jól emlékszem, de lehet, hogy nem. Az ő verzióját amúgy is el kell felejteni.) Viszont Novák Péter remek koreográfus is, nyilván jobb, mint Koltay Gábor, aki Novák Péter édesapjától kért segítséget 1983-ban.

Ha már így alakult, mégis utánanéztem, és kiderült, hogy volt több verzió, több rendező, több koreográfus az évek során, de ezek nem hagytak mély nyomokat.

A lényeg az, hogy igazán szép nő Radics Gigi, és a hangja is csuda szép, és Keresztes Ildikó is klassz, de nekem akkor is az az eredeti az igazi. Akármilyen tökéletesen énekelnek, lehetnek akár modorosak is, és mindegy, mit vesznek fel a szereplők, akármit csinálnak, én 32 év elteltével is azt az elsőt látom és hallom. A zenéhez, hála Istennek, úgysem nyúlnak hozzá.

És közben Szörényi Levente és Bródy János 70 éves lett! Te Atyaúristen! 70 éves! Hetven! Szerintem ugyanúgy néznek ki, mint 30 évesen, meg 40 évesen, csak kicsit talán lassabban mozognak. Persze már Deák Bill is közelebb van a 70-hez, mint a 60-hoz, és Varga Miklós fenekéről is eltűnt a tojáshéj. (Bár nekem ő csak bitorolja István szerepét, lásd fent...)

Vagyis elmúlt az élet, ami félelmetes.

De az István, a király örök. Akárki akármit csinál vele.

Az erkölcs bajnokai

Hogy nekem minek kell hajnalban újságot olvasnom?! Szinte minden nap már korán reggel felmegy az agyvizem, és nem a kávétól. Ami csak azért jó, mert ebből tudom, hogy még van. Mármint agyvizem. És talán akkor agyam is?

De vissza a hírekhez. Ma reggel a Bajnai-kormány pénzügyminiszterének, Oszkó Péternek a nagyinterjúja (és öntelten vigyorgó feje) fogadott az internetes napilap tetején.

Kiosztotta a napi észt, megmondta a tutit, kézbe vette a haldokló fesztivált, és biztosra veszi, hogy amihez ér, az arannyá változik a kezében. Meg hogy ő maga is egy aranyember.

A hitelességhez csak annyit, hogy ő ugyanaz, aki még aktív pénzügyminiszter korában jó pár négyzetmétert lecsapott a budai természetvédelmi területből az amúgy sem kicsi (több mint 400 nm-es) házához. Leleplezés ide, eljárás oda, ez az ügy is elhallgatott, és nemhogy nem mondott le emiatt az általa "apró hibának" nevezett ügy miatt, de még csak meg sem büntették. Szóval az interjút nem a börtönből, sem a híd alatt, de még csak nem is egy hajléktalanszálló vaságyán ülve adta, viszont annál magabiztosabban és önteltebben, miközben a szelídre erőltetett arcon olykor átvette az uralmat a Cipolla-i ördögi mosoly. Csakhogy, míg Thomas Mannál a mindennapi bűnök művészi ábrázolásának kulcsfigurája Cipolla, és mint ilyen, ő csak egy kitalált karakter, addig Oszkó Péternél ez a valóság maga.

Mikor szabadulunk már meg ettől a sok életre kelt Cipollától? Meddig kell még elviselni ezt a rengeteg erkölcsi bajnokot? Mikor fordul az adóhatóság végre őfeléjük és száll le rólam, vagy a hozzám hasonló kapitalista vérebekről, akik évek óta azon mesterkedünk, hogy romba döntsük az államháztartást és egyúttal a magyar gazdaságot, valamint a demokráciát és az összes kivívott jogot, mert addig-addig csűrtük-csavartuk az adóbevallásunkat, addig-addig loptunk, csaltunk és hazudtunk kisvállalkozásunkban, ameddig felhalmoztunk 134 forintot, amivel szégyen-szemre nem tudunk elszámolni.

Olyan ma Magyarország, mintha a Mario és a varázsló, vagy akár a Hamupipőke, nem katarzissal fejeződne be, vagy egyáltalán nem fejeződne be.

A feszültség elviselhetetlen, és késlekedik a feloldozás.

Üzenet a földi paradicsomból

Tele az internet a volt SZDSZ-es, jelenlegi DK-s Eörsi Mátyás facebookon közzétett üzenetével. Salvadorból, egy luxusszállodából "üzent" a beteg magyaroknak, hogy ő milyen nagyon jól van.

Ezzel nem tett semmi különöset, csak beállt egy bizonyos csoport soraiba, akik előszeretettel fikázzák Magyarországot és a lakosait valamely távoli országból, ahol világpolgárként végre megtalálták lelki békéjüket és nyugalmukat, ahol végre nem kell rettegniük. Olyannyira nem kell, hogy nyíltan kifejthetik gyűlöletüket az ország iránt, amelyben születtek, amelynek polgárai adójuk nagy részét költötték arra, hogy ők politikusi pályára állhassanak, országgyűlési képviselőként olvashassanak, alhassanak a Parlament gyönyörű, hűvös termeiben, vagy tetszés szerint nyomkodhassák a gombokat, amelyek az odakint rohangáló és DOLGOZÓ emberek sorsáról döntenek immár a jóváhagyásuk nélkül.

Rájuk immár nem érvényes az addig folyton emlegetett "gyűlöletbeszéd" tilalma.

Engem mégsem ez a tetves bejegyzés zavar, de rettenetesen, hanem egy másik, ami persze nem járja be az internetet. Szokásom szerint utánanéztem, miről írogatnak, mert sokszor hamis híreket kapnak fel és rágcsálnak szanaszét a magyar sajtószolgák.

Facebook oldalán ez az ember július 20-án, vagyis hát még az inkriminált bejegyzés előtt ezt írta tömör üzenetében: "Mindenki utál mindenkit. Hallelujah."

Na, ez az igazi fenyegetés. Megmagyarázzam, miért? Nos, nem fogom. Akinek van egy kicsike esze, az tudja, mit jelent ez a 4 szavas üzenet, a többieknek meg napestig magyarázhatnám, akkor sem értenék. Vagy nagyon is, de mi mást is tehetnének, ellentámadásba lendülnének és én lennék a félelmetes fasiszta, aki miatt Dél-Amerikáig kell az ártatlan rettegőnek futnia, hogy kínzott lelke végre nyugalmat leljen.

Amúgy Salvadorról csak röviden annyit: a Wikipédia szerint 1980-ig valamennyi elnöke katonatiszt volt. Egy másik honlap nemes egyszerrűséggel így nevezi: "a vérben úszó kávéköztársaság", egy harmadik szerint az ország bevételének 95%-a a népesség 25-ának kezében összpontosul, ahol egy lázadásban 30 ezer honfitársat mészároltak le, ahol egymást érték a puccsok és választási csalások, ahol a kormány halálbrigádokat állított fel a rend helyreállítására, és ahol a legutóbbi polgárháború 12 évig tartott.

Ez ám a Tiszántúl méretű földi paradicsom és biztonságos nyugalom egy megkínzott európai léleknek!

Meleg barátsággal

Volna egy kérdésem. Mire asszociált az olvasó a cím olvastán?

Szinte biztos, hogy tévedett. Szinte biztos, hogy igaza volt. Hát, itt tartunk.

Volt a nagypapámnak és az ő korosztályának egy szeretetteli, kedves, mindent kifejező búcsúszava szóban, és búcsúmondata levélben. Így kívántak minden jót egymásnak, ezt üzenték a barátoknak, vagy a házastársaiknak egy beszélgetés végén.

"Meleg barátsággal üdvözlöm kedves nejed őnagyságát." Sőt. "Meleg barátsággal ölelem férje-urát, asszonyom."

Szörnyű, hogy mi történt ezzel a kedves kifejezéssel. Szörnyű, hogy mit tettek vele, mert nem magától történt vele.

Vagy vegyük a "melegen ajánlom" "melegséggel tölt el", "meleg szívvel gondolok rá", "meleg légkör", "melegség veszi körül" kifejezéseket.

Manapság egyiket sem venném szívesen a számra, mert rögtön kikezdenének. A legkevesebb, hogy megmosolyognának, és csak a nyelvünkbe a 80-as évek vége felé beszivárgott jelentést hallanák ki belőle.

Ha rákeresek az interneten a szóra: "meleg", az első tucat találat a homoszexuálisokkal kapcsolatos. Tovább nem néztem.

Más kérdés, hogy miért éppen meleg a homokos férfi, de ebbe a témába nem mennék bele, egyrészt, mert máris fagyos (!) undor töltötte el a szívemet, másrészt, mert nem erről akartam írni.

Olvastam egy interjút Nádasdy Ádám professzorral. Még tanársegéd korában a tanárom volt az egyetemen. Okos, értelmes embernek tartottuk, bár én nem nagyon voltam a nyelvészet barátja. Ráadásul, mindig valami furcsa távolságtartást, sértődött visszahúzódást, halványan némi feminin félénkséget éreztem sugározni belőle (már megint egy félreérthető utalás, a sugárzás is általában meleg). Nem törődtünk vele, betudtuk fiatalságának, ami amúgy is kisfiús vonásokkal párosult. Elfogadtuk olyannak, amilyen, ahogy a többi tanárunkat is. Mindről tudtunk vagy legalábbis sejtettünk egy s mást, de a legtöbbnek a tudását kérdőjel nélkül elismertük, tiszteltük. Én Nádasdy tanársegéd urat is tiszteltem. Bár egy ici-picit befolyásolt a tudat, hogy az édesapja révén kerülhetett az egyetemi katedrára, de ha bizonyít a tudásával, akkor mit bánom én.

Egy valami soha meg sem fordult a fejemben. Hogy homoszexuális, és hogy ezért máshogy kéne megítélnem. (Elítélnem? Sajnálnom? Jobban kedvelnem? Mi köze ennek a tudományhoz?)

Aztán nagyon szépen haladt az egyetemi ranglétrán, nyilván tudásának köszönhetően. Nem üldözték sem zsidósága, sem homoszexualitása miatt.

Ma pedig már az egész interjú e kettőről szólt. De inkább csak a homoszexualitásról. Az interjúban kizárólag "meleg"-ként említik az állapotát, a kérdések a melegség köré csoportosulnak.

MIÉRT KELL EZ?, ágaskodik a kérdés bennem. Miért érdekes ez egy tehetséges műfordító, nyelvészprofesszor, kutató, költő, egyetemi tanár életpályájában?

És miért kellett ezt a szép, kedves, hangulatos szót így kisajátítani valamire, amihez nincs közöm és nincs köze a magyar ajkú emberek elsöprő többségének? A homoszexualitás létezik, még a háziasított állatok között is, ezt tudomásul kell venni, ezzel a tudattal együtt lehet és kell élni, de miért kell hosszú oldalakon keresztül fejtegetni, kihangsúlyozni, felvonulni, hirdetni, a keblemre ölelni?

Miért nem őrizhettem Nádasdy tanársegéd urat kiváló tudású nyelvészként, Nádasdy Kálmán műfordító fiaként az emlékezetemben? Miért írta felül minden emlékemet a homoszexualitása?

És ha már ilyen nyíltan beszélünk a témáról, akkor miért nem homoszexuálisnak nevezzük az állapotot, miért erőltetünk egy értelmetlen, irreleváns szót, amelynek eredeti jelentését ezzel kiütjük a ringből?

Dilemma

Újságíró szeretnék lenni. Újságíró szeretnék lenni?

Gyakran foglalkoztat a gondolat, hogy pályát tévesztettem. Sőt, az is foglalkoztat, hogy a mai világban soha nem késő, és követnünk kell az álmainkat. Hiszen szeretek írni, emberekkel beszélgetni.  De hogy ez már elég lenne, hogy médiaszerepet vállalhassak? Nem biztos.

Ezzel nyugtatgatom, magam. És mégis, van akinek elég. Vagy van valamije, ami miatt bekerült az áhított közegbe.

Legutóbb ma hajnalban jutott eszembe ez a gondolat, amikor a következő mondatot hallottam a saját fülemmel a Kossuth rádió reggeli műsorában. Idézem, mert azonnal rohantam a papírhoz és leírtam az elhangzott mondatot.

"Amerikából újra azt a híreket lehet hallani, és hogy tömeges kaptárelhagyásokról."

Isten bizony ezt mondta a riporter.

Remélem, egyetértünk, hogy van, akinek csak megszületni lehetett nehéz, onnan akármit csinálhat, amit a fejébe vesz.

De jó neki! De, jó neki?

Én már nem is biztos, hogy újságíró szeretnék lenni.

Csimborasszó

Mi van ezzel a világgal? Mégis jön a világvége? Ijesztő, és nem nagyon látom, merre vezet a kiút.

Bankok, 21. századi nagy gazdasági világválság a nagy amerikai pénzlenyúlások és csalások következtében, Paralimpiai Bizottság, FIFA, és nyilván sokan mások.

Folytonosan, hosszú időn át és nagy értékre elkövetett csalás, visszaélés, vesztegetés, károkozás, korrupció. Arrogancia, vádaskodás, visszavágás, pereskedés, feljelentés, botrány, botrány, botrány.

Hova vezet ez? Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy ez valószínűleg így megy, amióta világ a világ, amióta pénz létezik, csak most - a kifinomultabb módszerek ellenére - könnyebben napvilágot látnak az események. Vagy mégsem kifinomultabbak a módszerek, sőt? Annyira gőgössé és elbizakodottá váltak a vezető pozícióba került funkcionáriusok, hogy azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak, és nem is kell odafigyelniük, mert sérthetetlenek?

Akárhogy is, elkeserítő mértéket öltött az emberiség önzése, gőgje, nagyravágyása és telhetetlensége. Vagyis dehogyis az emberiségé! Csak néhány magát istennek képzelő, a valóságtól teljesen elrugaszkodott megveszekedett őrült sodorja az emberiséget a vesztébe. Mert oda sodorja, megállíthatatlanul. Nem csak magát, hanem mindenkit. A természetet ugyanis nem lehet becsapni. A nagy univerzális balanszot csak ideiglenesen lehet kijátszani, előbb-utóbb visszaáll a rend, kiegyensúlyozódik a mérleg.

Kár, hogy ezek az emberek, akik a sorsot hívják ki maguk és a többiek ellen, esetleg észre sem veszik ezt a saját nyomorult életükben, leélik vidáman és pompában, csak a tükröket kell eltüntetniük életterükből. Mert az univerzumnak egy emberéletnyi idő semmiség.

Nem szeretnék ezoterikus felhangot megütni, de akkor is hiszek benne, hogy a világegyetemnek, a mindenségnek törvényei vannak, amelyeket nem lehet olyan könnyen áthágni, mint az emberek által kreált törvényeket. Az univerzum lesújt, amikor az egyensúly felborul.

Már ha ez bárminemű vígasszal is szolgál nekünk, porszemnyi lényeknek. Azokat, akik végül még életükben lebuknak, látszólag nem nagyon viseli meg a lebukásuk, sőt, még arrogánsabban, még agresszívebben támadnak vissza. Ők így vélik helyreállítani a világ rendjét és a felborult egyensúlyt.

Szóljon már nekik valaki, hogy nem fog menni!

A hímnők birodalma

"A liberális mákony lassan, de biztosan elpusztítja az európai kultúrát, de Európa társadalmait is. Amúgy az ausztriai szereplők szenvedték meg legjobban ennek a figurának a szerepeltetését. Egyetlen pontot sem kaptak. De ez a kificamodott ízlésvilág ma már sokkal többről szól." (Czöndör Gyula)

A fenti idézet egy vidéki tanártól származik. Írhatnám, hogy egy egyszerű magyar embertől, de félreértenének, pedig minden elismerésem és őszinte tiszteletem az övé ezért a tömör és pontos, intelligens és lényeglátó fogalmazásért. A borzalmas hímnős lényről szól, aki még mindig elhiszi magáról (mert elhitették vele), hogy valami fontosat képvisel a megjelenésével, és tökéletesen leírja a helyzetet. A tragédiát, ami feltartóztathatatlanul közeleg, ha az ilyen lények még sokáig fertőzik itt a levegőt. Még a neve is kimondhatatlanul gusztustalan. Fricska a normális értékítéletű emberek orra alá.

Tavaly megnyerte az amúgy is minimum gyanús hátterű és indíttatású zenei fesztivált. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Idén a felbukkanásával már csak annyit ért el, hogy nulla pontot kapott az osztrák induló. A szerencsétlen! Nem veszi észre, hogy őt is csak használják. Ameddig bizonyos érdekek ezt kívánják. Utána kidobják, mint a lyukas zoknit. Csakhogy addigra belevette magát sok-sok meggondolatlan, félrevezetett vagy egyszerűen csak buta ember agyába. Zsigereibe. Hogy ez a szabadság. A vállalt identitás. Aki ezt nem fogadja el, az vaskalapos, konzervatív, fafejű, mútban ragadt, begyöpösödött, agyatlan, bigptt, s mint ilyen, természetesen náci, fasiszta.

Reménytelen, aki szerint a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, és aki úgy gondolja, hagyjuk a hímnős állapotot egyes növényekre és állatokra?

Ez nem neveltetés kérdése, hanem a legősibb emberi ösztön. Az egészséges ember irtózik a szakállas nőtől és a kifestett körmű, női ruhába öltözött férfitól.

A létfenntartás ösztöne.

Akiből ez az ösztön hiányzik, az nagy veszélyt jelent a többiekre. Ahol az ősi ösztönök és a homo sapiens egyedi sajátossága, a józan ész helyét átveszi a mindenáron való tolerancia mindennel és mindenkivel szemben, ahol a másság teret hódít a normalitással szemben, ott összeomlás fenyeget. Akinek csupán ez jelenti a szabadságot, az rabságra van ítélve.  Egy másik értékítélet, másik hatalom, másik kérlelhetetlenség rabigájára.

Csöbörből vödörbe. Annyi a különbség, hogy a harmónia és az esztétikum is kihal, mert már nincs rájuk szükség. Ilyen már volt ebben az országban, a nőies ruhákat reakciósnak kiáltották ki, a nőket durva, szürke lódenba kényszerítették, ez jelentette a szabadságot, és a nemek közötti egyenlőséget.

Ez kell? Csak most az lesz a normális nő, aki szakállat ragaszt? Vagy az a férfi lesz? Vagy már mindegy? Nincs szükség többé különbséget tenni a nemek között. Azt lehet igazán befolyásolni, akit sikerrel egy amőba szintjére süllyesztettek.  Aki már azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány.

Szép kilátások.

Még egy kis rugózás

Update: Megtudtam, mi az a cumizavar. Hogy honnan, arról később. Cumizavaros a csecsemő, ha néhány alkalom után előnyben részesíti a cumisüvegből kajálást. Felhorgadó lelkiismeret-furdalással kijelentem, 30 év távlatából, hogy az én gyerekeim is ezzel a gonddal küzdöttek. Sőt, a barátnőim gyerekei is. És a rokonaim gyerekei is. Új tudásom birtokában bátran állíthatom: minden csecsemő cumizavaros. Naná! Mert van eszük. Nem kell dolgozniuk, tök könnyen kicsurog a méretes lyukon a kaja. Ki szeret heroikus küzdelmet folytatni a napi betevő hasba juttatásáért, ha nem muszáj?! Vagyis ez nem zavar, inkább a csecsemő életrevalóságát, eszét, talpraesettségét bizonyítja. Természetes dolog, amivel szembeszállni, küzdeni olyan, mintha az okos, értelmes, tehetséges cseperedő gyerektől eltiltanánk mindent, ami a kibontakozását, a szárnyalását szolgálja. Köszönöm, magyar anyák, hogy jó pap lehettem, aki holtig tanul, és utólag is ezerszeres mea culpa, fiaim, hogy olyan mélységes tudatlanságban hoztalak világra és neveltelek fel közel 2 méteresre benneteket!

Némi megnyugvást csak az jelent a számomra, hogy látható nyoma nem maradt rajtatok a kezeletlenül hagyott cumizavarnak.

Amúgy anyai fontosságom tekintetében bőven elegendőnek tartottam megküzdeni a betegségekkel, a kisgyerek számára érthetetlen fájdalmak enyhítésével, a fogzás kínjaival, később az iskolaválasztással, az érettségivel, a vizsgákkal, a szerelmi bánatokkal, nem éreztem, hogy a cumizavart nem kezeltem a helyén. Kívánom, hogy a kismamáknak ne legyen soha nagyobb gondjuk ennél! (De lesz.)

Mivel a tolerancia jegyében engem érdekelnek az emberek, úgy ez a téma is, ezért beleolvasgattam a bejegyzésekbe (és persze a kommentekbe is). Este elolvastam egy kismama 30 híján 4000 karakteres (!) szösszenetét a mindennapjairól, etetéstől etetésig, percre lebontva. Most azzal külön nem foglalkoznék, hogy 4000 karakter (3 sűrűn teleírt oldal) megírása nem 2 perc, kb. elvehetett háromszor 2 etetés közötti időt, vagyis ráment egy nap, de mindent a babámért, és különben is, tőle tudtam meg végre, mi az a cumizavar. Ld. fönt.

Részletesen taglalta egy bevásárlás minden pillanatát, fázisát és nehézségét percről-percre, komolyan mondom, érdemes elolvasni, olyasmik is kiderülnek belőle, ami egy kisbabátlan embernek soha eszébe sem jutna. Csak egy példát mondok: a hasamra kötözött bébi holt teret képez előttem, vagyis nem látok a lábam alá, így egy lépcsősor megtétele sokkal tovább tart, mint a szabadon szaladgáló embernek (akinek nyilvánvalóan nincs is gyereke, ezért olyan fájdalmasan értetlen).

Arra is kitér a Magyar Anya, hogy Apa ezen közben otthon őrzi a másik, 2 éves gyereket. Csak egy dologra nem derül fény: miért nem apuci megy a boltba, miért az anyuci küszködik a hasára kötött szoptatós, cumizavaros, refluxos csecsemővel a tőlük 20 percre található Auchanban. Villamoson bumlizva, tömött bevásárlóközpontban, pénztárnál sorban állva, cipekedve, lépcsőzve.

Nekem erre már nincsenek szavaim, elfogytam, mint a leégett gyertya. Már nem is minősíteném az elfogadás jegyében tett "öntudatos magyar anyai" kommenteket, amikben mindennek elmondják azokat, akik nem értenek egyet velük. (Az "öntudatos magyar anya" kifejezés szellemi termék tulajdonosai a szüleim és az ő testvéreik, unokatestvéreik és házastársaik. Zseniális kifejezés, mindent elmond.)

Döntöttem. Csináljanak, amit akarnak. Szoptasson mindenki, ahol érzi. Hiszen felelős ember az anya, aki a világra hozott egy  másik kisembert, akinek az életéért, egészségéért, jólétéért felel, döntéseket hoz helyette is, hiszen a baba még nincs abban a helyzetben, hogy vitatkozzon, vagy véleményt nyilvánítson. Nyilván mindenki tudja, vagy legalább érzi, mi jó a babájának. És neki. Ha ezek közé tartozik a Nyugati pályaudvari vagy a körúti villamoson történő szoptatás, hajrá! A tegnapi megmozdulás után bizonyára mindenütt megengedik nekik. Győztek. Meg nem győztek, de elérték, amit akartak.

Világbéke! Pisz!

u.i. Én azért óvatosan arra fogom biztatni a leendő unokám édesanyját, hogy mindenképpen törekedjen arra, hogy otthon, nyugalomban szoptasson. És kérje meg az édesapát vagy a nagyit, hogy segítsen. Nekem bevált ez a taktika. Szerintem a fiaimnak sem volt okuk panaszra, és nem maradt bennük tüske azokból az időkből.

Magyar (anyai) értékek

Lassan abba kéne hagynom az értékelemző írásaimat. Anyai? Magyar? Európai? Amerikai? Egyetemes? Nem mindegy? Mindig lesznek szegmensei az emberi társadalomnak, ahol bizonyos értékek értékesebbek vagy fontosabbak, mint ahogy azokra mások tekintenek. Nem lehet mérlegelni, összehasonlítgatni, nincs sok értelme. Nem is viszi előbbre a világot, mert mindig vannak és mindig lesznek erőteljesebb hangok, akik a maguk igazát hangoztatják. Jól teszik.

Csak még ezt. Felhördült a facebook egyik közössége, az anyáké azon, hogy valakit nem engedtek valahol, egy nyilvános helyen szoptatni. Ezért aztán flashmobot szerveztek, a 21. század egyik legnépszerűbb (és legrikítóbb) figyelemfelkeltő megmozdulását. Összegyűlt egy halom anya, meg a csecsemőik, testőrnek velük tartott néhány apuka, és beültek valahová szoptatni. Villogtak a vakuk, zajongtak a fényképészek, újságírók, kíváncsiskodók, az anyukák, apukák, támogatók, lájkolók, és biztos néhány diszlájkoló is. De ők csak rendületlenül és mosolyogva szoptattak.

Utána fénykép fel a közösségi oldalra, rengeteg gratuláció, örömujjongás, biztató, elismerő szó, nagy siker.

Ezek után mit gondolok én? Nem vettem a bátorságot, hogy ott hozzászóljak, a saját kis különbejáratú naplómhoz fordulok inkább, hadd ne kelljen a lehurrogást közvetlenül megkapnom, és hadd ünnepeltesse magát tovább a diadalittas kis (vagy nagy) magyar anyacsapat.

Itt le merem írni, csak úgy, mintegy magamnak, hogy teljesen fölösleges hisztinek, sőt, a csecsemőkre nézve direkt károsnak tartom ezt az egész felhajtást. Nem csak azért, mert a 21. században igazán nincs erre szükség és  nem kéne belőle nyilvános programot csinálni (ahogy a szivárványos felvonulás révén hirdetett jogokat sem tartom közügynek), mert a szoptatás magánügy, csak az anyára és a csecsemőre tartozik, hanem azért is, mert nem lehet valami egészséges egy parkban, vagy egy összetapogatott vendéglői széken/asztalnál, zajban, étel- vagy kutyapiszok szagban szoptatni. Akkora szükség nem fordulhat elő, vagy ha mégis, ott valami nagy baj van az időbeosztással, illetve a lehetőségek felmérésével.

Szerintem nagyon egyszerű a képlet. Egy szoptatós anyuka ne tervezzen hosszabb programot, mint amennyi idő két szoptatás között eltelik. Se babával, se nélküle. Ha ne adj' Isten egészségügyi intézményben kell a kelleténél tovább időznie, ott biztosítanak egy nyugodt helyet, ahol megszoptathat. Annak idején mi ezt is megoldottuk a lefejt tejjel, illetve Uram bocsá', tápszerrel. Azt olvasom az eredeti esetleírásban, hogy a baba "cumizavaros", ezért nem lehet őt cumiból megetetni. Jesszusom! CUMIZAVAROS! Érthető, ugye? Ja, mégsem. Az meg mi a jó ég, hogy cumizavaros? És ha gond van vele, cumizavar vagy akármi, akkor miért kell olyan távolságra vinni, ahol már nem tudja az anyukája nyugalomban, csöndben, tisztaságban megetetni?

Lehímsovinisztázták azokat a hozzászólókat, akik nemtetszésüket fejezték ki. Én nő vagyok, sőt, anya, de nem értem ezt az új anyatársadalmat. Nem fontos nekik a kisbabájuk egészsége, nyugalma, higiéniája? Fontosabb, hogy ezt is lehessen? Nem fontos, hogy mit gondolnak mások? Nem tartják igazán meghitt, békés alkalomnak a szoptatást? Egyfelől okostelefonok, flashmob, facebook, életszínvonal, globális felmelegedés, higiénia, allergia, gyermeknevelési elvek, a csecsemők jogai, másfelől pedig vissza a középkorba?

Ha központi utasítással kényszerítenék az anyákat, hogy a köztéren szoptassanak, akkor nem háborodnának fel a hiányos higiénia, a zaj, a kosz, a Nyugati pályaudvar körüli hajléktalanok, ürülék, a füst, az allergén anyagok, és nem tudom még mi miatt?

Eddig valahogy felcseperedett néhány nemzedék úgy, hogy bár nem tudtuk róla, hogy cumizavaros vagy nem, viszont otthon ültek az anyukák a fenekükön, ameddig szoptattak. És most senki ne jöjjön azzal, hogy azok más idők voltak, mert... miért is? Túlhaladtuk? Mi változott? Nézzük csak: több lett az autó, felfedezték az allergiát, összehasonlíthatatlanul nagyobb a zajszennyezés, hogy csak néhányat említsek, ami miatt nem kell egy szoptatós kisbabát a belvárosba vinni, és a köztéren szoptatni. Más nevében nem beszélhetek, de nekem nem volt rá szükségem egyszer sem. Pedig akik ismernek, tudják, hogy elég sokat kellett egészségügyi okokból távol lennem otthonról.

Emellett pedig mégsem érzem magam hímsovinisztának, ha elnézik ezt nekem.